Miközben a dél-afrikai rand, az indiai rúpia és a brazil reál 15-18 százalékot veszített értékéből a dollárral szemben, a lengyel zloty csupán 3 százalékkal gyengült, az Orbán Viktor miniszterelnök unortodox politikája miatt legkockázatosabbnak tekintett régiós valuta, a magyar forint pedig alig 2 százalékot esett az év eleje óta (Analysis: Central Europe sheltered from emerging markets sell-off, Reuters.com, augusztus 22.).
Az elemzők szerint ez két tényezőnek köszönhető: az euróövezet kedvező kilátásainak és a két ország javuló gazdasági alapjainak. A recesszióból kilábaló eurózóna a közép-európai szomszédokat is növekedésbe fordítja át, és ezzel stabilizálja az árfolyamukat - szól az érvelés. Magyarország európai beágyazottságát a Daimler Mercedes-gyárával illusztrálják, amely egy százalékkal is növelheti a gazdasági kibocsátást. Pozitív tényezőként esik a latba a költségvetés konszolidációja, valamint a kedvező külső egyensúlyi helyzet. Az utóbbi miatt Magyarország külön dicséretet kap, mivel a folyó fizetési mérlege évek óta többletet mutat, ami meg tudja védeni a forintot a külföldi tőkebeáramlás hirtelen leállása esetén. A cikk szerint a fizetési mérleg többlete ellensúlyozza az orbáni politika kockázatát, amelynek tényezői közül a külföldi bankok hatalmas adóterhét nevesítik.
Örülhetünk tehát: hála az európai beágyazódásunknak és gazdasági kapcsolatainknak, valutánk megőrizheti értékét, a príma külső egyensúlyi helyzetben pedig attól sem kell tartanunk, hogy komolyabb finanszírozási gondok állnak elő a közeljövőben.
A Reuters ünnepi elemzésében arról nem esik szó, hogy az árfolyam stabilitásáért milyen árat fizet Szent István népe. Merthogy a 300 forint körüli szinten tanyázó euró korántsem biztos, hogy olyan jó ennek az országnak. A magyar fizetőeszköz mostani stabilitása jórészt annak tudható be, hogy a hitelválság lecsillapodását követően, egészen a kormány 2011 végi ámokfutásáig (IMF kipaterolása, végtörlesztés) 270 forint körül ingadozó euróárfolyamnál tíz százalékkal gyengébb forinttal kell ma együtt élnünk, ami a magyar gazdaság külgazdasági teljesítménye mellett igencsak alulértékeltnek látszik.
Egy alulértékelt valutát kétségkívül nehezebben billent ki valamilyen külső vagy belső sokk. A kormány láthatóan a 300 forintos eurót tette meg a magyar árfolyam "stabil egyensúlyi helyzetévé", amelyhez, kisebb kimozdulásokat követően, rendre visszatér. Egy vitorlásnál a megfelelően méretezett tőkesúly segítségével érik el a stabil egyensúlyt. A forint árfolyamát stabilizáló "tőkesúlyt" több rétegből rakták össze. A jegybank erőltetett kamatcsökkentési politikája hivatott arra, hogy meggátolja a forint tartós kilengését az erősödés irányába (300 forint alatti euró). Ezt egészítik ki a pénzügyi egyensúlyi mutatók, amelyek viszont azt gátolják meg, hogy a forint a gyenge irányba (300 forint fölötti euró) mozduljon el tartósan. Ide sorolható az ugyancsak erőszakosan lenyomott infláció (lásd rezsicsökkentés) és államháztartási hiány (lásd különadók). A harmadik, mondhatni védőréteget a jó külső pozíció adja, amely egyaránt köszönhető az európai beágyazottságunknak (ami exportpiacokat és kapacitásokat teremt) és a gazdaságunk stagnálásának (ami mérsékli az importot).
Egy árfolyamgyengítő politikának elvileg lehet létjogosultsága. Olyan országok alkalmazzák, amelyek exportjuk fellendítését, az import támasztotta verseny elleni védelmet és mindezen keresztül a gazdasági növekedés megugrását remélik a gyengébb valutától. Ennek azonban ára van: a drágább import növeli az inflációt, fékezi a beruházásokat és a fogyasztást, ami hosszabb távon gátolhatja a gazdaság növekedését.
A mai Magyarországon még egy fontos érv szól a forint gyengítése ellen: a háztartások, a vállalatok és az állam nagy mennyiségű devizaadóssága, amelynek aktuális terhe főként az árfolyam alakulásától függ. Ezt azonban a nemzeti valuta befolyásolására képes kormányzati és jegybanki illetékesek mintha nem vennék tudomásul.
Az MNB a honlapján ismeretterjesztő cikksorozatot indított a minap a lakossági devizaalapú jelzáloghitelekről. Az első két cikkből megtudjuk, hogy egy átlagos svájci frankos jelzáloghitellel rendelkező adós törlesztőrészleteit az árfolyam változása 50, a kamatemelkedés pedig 20 százalékkal növelte meg mára. Míg azonban A bankok erőfölénye a devizahiteles-problémában címmel közreadott cikk a bankokat teszi felelőssé a kamatnövelésért, sőt annak banki hasznát évi 60 milliárd forintban számszerűsíti, addig a tehernövekedésben nagyobb tételt jelentő árfolyamgyengülést előidéző tényezők között csupán az előző kormány politikáját és a nemzetközi válságokat nevesíti. Nem esik szó arról, hogy a forint árfolyammozgása 2010 tavasza óta is időnként jócskán elszakadt a régiós valutáktól, és önálló életet élt, többnyire a kormány befektetőket elriasztó gyakorlati ténykedéséhez vagy a kormányzó párt prominenseinek nyilatkozataihoz köthetően.
Az MNB cikksorozata szép példáját nyújtja annak, miként válik a papíron független jegybank a kormány apologétájává. És egyúttal a bankokba vetett bizalom rombolójává, holott a pénzügyi szektor stabilitásán volna hivatott őrködni. A kettő persze összefügg: ha nem varrná a devizahitel-kamatok növekedését teljes egészében a bankok nyakába, akkor be kéne ismernie, hogy a kormány is felelős a kamatterhek emelkedéséért. A piaci kamatokba ugyanis kényszerűen beépül az ország kockázati felára, amely 2011 őszétől 2012 őszéig 1,5-2,5 százalékponttal meghaladta a régiós átlagot, és azóta is 1-1,5 százalékponttal magasabban áll. Ennek az eltérésnek aligha lehetett más oka, mint az éppen regnáló magyar kormány hiteltelen gazdaságpolitikája. Vagyis a devizahiteleseknek évi 60 milliárd forintos többletet okozó kamatnövekmény jó részét maga a kormány generálta.
De sebaj, fő a stabilitás! Ami nálunk stabilan gyenge forintárfolyamot és a hozzá rendhagyó módon párosuló stabilan stagnáló gazdaságot jelent. Az előnye kábé annyi, mint egy megromlott házasságé: ha sok örömünk nincs is benne, legalább kiszámítható. Kiszámíthatóan rossz.
