Az ős-Pravda munkatársaként, még Dzsugasvili néven nem kevesebb mint negyvenhét alkalommal adott vissza cikket az általa egyébként nagyra becsült Leninnek. Később, nevezett külső munkatárs halála után azt tette mind szemléletesebbé - úgy is, mint Az SZKP rövid története című pártkatekizmus tárgya, auktora és fő-fő szöveggazdája -, hogy esetében a diktátorkodás tulajdonképpen csak a szerkesztői tevékenység folytatása más eszközökkel.
Jó kis metafora, de ha a szerkesztést akarnám valaminek megfeleltetni, ilyen messzire nem mennék. Nekem inkább az a tavaszi délután úszik be harminc évvel ezelőttről, amikor a házkezelőség által lyukasan hagyott vécéfalat foltozom be Dés Misáéknál több kiló gipszbe tunkolt újságpapírral és téglatörmelékkel. - Misukám, mi is a foglalkozása annak az ügyes barátodnak? - csodálkozott rá a brutális végeredményre a kilencvenéves nagymama. - Szerkesztő? Nagyon ügyes ember! - állapította meg lelkesen; és attól fogva mindig én jutottam eszébe, ha valami elromlott az ódon lakásban: - Szóljunk annak az ügyes szerkesztő barátodnak, majd ő megcsinálja!
Mit csinál a szerkesztő? Tunkol tehát, kever és simít, befoltozza a lyukakat. Hébe-hóba ugyan cenzorkodik is, de neki ettől, ellentétben Sztálin elvtárssal, már abban a messzi múltban sem igen lett véres a keze, amikor én európás szerkesztőnek álltam. Lektoráláskor persze nem ártott résen lenni. - Ha azt olvasod a 43. oldalon, hogy "dögöljön meg Brezsnyev", akkor ezt feltétlenül említsd meg a lektori jelentésedben - instruált a kezdet kezdetén Lator, és aztán már én is mindig ezzel a példával biztattam éberségre a lektorjelölteket, holott alig néhány évbe tellett csak, és (Petrivel szólva) valóban "felfordult a ferde ajkú vén trotty". Ugyanakkor jó volt tudnom, hogy az Európánál semmiképp sem az ilyesmire, nem éberségre és effélékre, hanem sokkal fontosabb és maradandóbb dolgokra esik a hangsúly. Hogy az óvatosan véglegessé csiszolandó és portalanítandó szövegeket a legtökéletesebb eredetű, legnemesebb anyagokból hozta létre megannyi gúzsba kötve táncoló, trapézon hegedülő, hangszerelő és transzponáló, élők és holtak birodalma közt Kharónként térülő-forduló bábeli ügynök, a műfordítás megannyi fejedelme, nagymestere és klasszikusa.
Aztán egykettőre kiderült, hogy a konkrét szövegek többnyire nem ilyenek. Hogy ráspoly és finom szőrű restaurátorpamacs helyett sokszor tényleg mintha kalapáccsal és vésővel, vakolókanállal és spaklival volna kénytelen dolgozni a szerkesztő. Jót nevettem, amikor először hallottam Latorék példáját, melyben az egyszeri fordító "Fél nyolc óra volt"-nak fordítja azt a francia mondatot, hogy Il était sept heures et demie; és amikor kiderül, hogy magyarításából a szerkesztő kihúzta az óra szót, illedelmesen így mentegetőzik: - Nem tudtam, hogy el lehet térni az eredetitől. - De amikor egy klasszikus mester éppcsak átfésülendő Boccaccio-fordításának már az első oldalán arról kellett olvasnom, hogy Isten fiának kebelét csakis a bölcs Salamon érinthette, ijedtemben a filctollat is kiejtettem a kezemből. Az a mondat, amely szerint csak a bölcs Salamon bölcsessége volt a Jézuséhoz fogható, ott kapott gellert, hogy a legendás fordító az "ész, értelem" jelentésű senno szót senónak, vagyis "kebel"-nek (a szerzőt pedig elmebetegnek) nézte. Bennem egy világ dőlt össze, és a filctoll mellé rövid úton javítófolyadékos tubust és zsilettpengét is beszereztem.
Vakolókanálra és spaklira akkor nem gondoltam még. De attól fogva nem volt megállás. Sőt beindultam, mi tagadás. Lett is belőle baj. Egy 16. századi szerző novelláinak fordításán dolgozó finom ízlésű és széplelkű idősebb pályatárs panaszlevélben fordult az igazgatómhoz egy borús napon. "Hogyan lett tiszta víz a csilingelve csobogó csermelyből?" - tette fel búsan háborogva a költői kérdést. Azt bezzeg elhallgatta, hogy a kötet egyik írásában nála "kicsiny satukkal" a kezükben vonultak Firenze utcáin valamiféle tébolyultak - mindaddig, amíg rá nem jöttem, hogy ő meg a "fáklya" jelentésű torciát a "sajtó" avagy "prés" jelentésű torchióval keverte össze.
Ennek a kötetnek egyébként kontrollszerkesztője is volt Herczeg Gyula professzor személyében, az effélét észrevenni és kijavítani őneki kellett volna. A munka az ő bibliográfiáját volt hivatva gyarapítani, így hát bosszantotta, mennyit pepecselek. Ha pedig példákkal illusztráltam, mi mindenbe botlok az általa már rég jóváhagyott szövegben, ingerülten legyintett csak: - Nem az örökkévalóságnak dolgozunk! - Egyik délelőtt éppen a kicsiny satuk rejtélyét fejtettem meg, amikor benyitott hozzám. Hallva, mit találtam már megint, és mi szerintem a megoldás, hümmögött csak, de délután rám telefonált. - Konzultáltam a szakirodalmat - mondta. - Lehetséges, hogy így értelmezendő a mondat. - És ez akkor is nagy győzelem volt, ha az örökkévalósághoz csakugyan nem kerültem közelebb általa sajnos.
A hübrisz persze mindenképp utat tör magának. És az örökkévalósághoz való viszony kérdése még a professzor urat sem hagyta nyugodni. Pedig látszólag nagyon is földön járó, sőt, ugratnivalóan praktikus ember volt ő. - Gyulám, van nálad irón? - szegezte neki egyszer a "latin" szobában a kérdést Benyhe, jó hosszú ó-val, és addig nem folytatta, amíg a megszólított pozitív válasza meg nem érkezett. - És jegyzettömb? - vizsgáztatta őt tovább a jó Benyhe, hogy csak úgy robbant a tömb szó végén a bilabiális zöngés explozíva. Az íróasztalok közt állva feszengő professzor már nyúlt is a noteszáért. S akkor aztán jött a csavaros kérdés: hogy vajon az általa szerkesztett olasz-magyar nagyszótár dragare címszavában a "kotor (feneket)" jelentés hogyan is értendő? A professzor úr feljegyezte a kérdést, a szótár következő kiadásában pedig már "meder" került a "fenék" helyére.
De néhány éve megakadt a szemem a szóban forgó nagyszótárnak egy másik címszaván, az ucciderén. Az olvasó ott mindjárt a "la noia mi uccide", azaz "megöl az unalom" példa után a "vissz ~si 1. megöli magát, öngyilkos lesz" jelentésnél a következő példát találja: "prima di essere impiccato Giulio si uccise", vagyis "mielőtt felakasztották volna, Gyula öngyilkos lett". Nagyszótárban, különösen a Herczeg-félében ilyen szörnyűségre én, mi tagadás, nem számítottam. Ám amikor utánanéztem, mikor is jelent meg az első kiadás, fény gyúlt a homályban. Egy olvasólámpa fénye, sárgás, tompa fény. És felrémlett, ahogy kifülel a Gyula nevű ifjú szótárszerkesztő az éjszakába - 1952-t írunk, a főcenzor-generalisszimusz teljhatalmának utolsó, sötét évében vagyunk -, majd dacos ihlet szállja meg hirtelen, és cédulái fölé visszagörnyedve, fel sem emelve az irónját, izgatottan papírra veti azt a mondatot, amelyből, ha évek, évtizedek, ha egy örökkévalóság múltán is, de csak megtudja egyszer a világ... hogy nem addig van az.
