Egotrip

Gáspár Sándor et. (1917), a tárgyalt időszakban a Magyar Szállítómunkások Szakszervezete főtitkára, 1950-ben Varsóba látogatott. Nevezett később többre is vitte, 1962-től 1988-ig a MSZMP PB tagja, egyidejűleg a Szakszervezetek Országos Tanácsának főtitkára, majd elnöke (1965-1988), illetve a szovjet irányítás alatt működő Szakszervezeti Világszövetség elnöke (1978-1988), egyszóval a Kádár-rezsim egyik oszlopa. Említett varsói látogatása mégsem volt rózsaszirmokkal övezett diadalmenet (talán még nem ismerték fel a benne szunnyadó tehetséget, esetleg abszolút megbízhatóságát, amivel később oly sokra vitte). Az esetről két jelentést adok közre. Az elsőt Varjas Miklós, az MTI varsói tudósítója írta Szántó Bélának, hazánk, pártunk és kormányunk rendkívüli varsói követének s egyben meghatalmazott miniszterének, a másodikat ez utóbbi a budapesti Külügyminisztérium illetékes főosztályára, amit továbbítottak a MDP PB-hez is.

Ha, mondjuk megtörtént, régi eset! az ember könyveinek egy részét, például C-től H-ig, ellopják, s az ember csak magát okolhatja, mert hanyagul, helytelenül tárolta őket, pincében, nyitott polcon; vagy ha, ugyancsak megtörtént, kicsit később korszakosnak szánt írásait a vírusok egyik leggonoszabbika megeszi a lemezen, szerencsére a merevlemezt nem érintvén, de így is komoly kárt okozva; vagy éppen ha, a minap történt, ismeretlen hiba miatt az embernek elszáll, úgy, ahogy van, a vincsesztere, és ezen ne a lőfegyver szárnyra kapását tessék érteni, hanem a számítógép agyvérzését, amelynek következtében évek aprólékos munkája nyomtalanul a semmibe vész

Szórakoztató, ámbár az ember energiáit egyéb hobbijainak elvégzése után maximálisan próbára tevő foglalatosság havonta egyszer-kétszer tőzsdéről és pénzről szólva érdekesnek, jópofának, ne adj´ isten cinikusnak és eredetinek lenni ezeken a hasábokon. Az élet persze gyakran segítséget nyújt azzal, hogy olyan helyzetekkel szolgál, amelyek puszta deskriptív megjelenítése kimeríti a tőzsderovat írójával szemben támasztott, a fentiekben néhány kiragadott jelzővel összefoglalt kívánalmakat. Ilyen helyzetnek tekinthetjük a pénzügyi piacok és gazdaságok jelenlegi állapotát világszerte, de mivel ennek a színpadnak a (mellék)szereplői vagyunk mindannyian, drámája sem hagy érintetlenül bennünket, midőn eljő a nagy katarzis.

Focizunk, a betonon mezítláb, dühöngő, ketrec, akkor ez Miskolc? vagy a Budaörsi úti kollégium?, egymás közt, eredmény nem számít, azért titokban mindenki számolja, néha kimondjuk hangosan, nem stimmel, sértődés, veszekedés. Lenézek, csupa seb a lábam, de mindenütt, sebláb, és mindkettő, gyerekes horzsolások és mély sérülések, a piros sötétülő árnyalatai, lüktet, benyomom a kezem, mintha szivacsba, elnyeli a lábam a kezemet. Egy sebet bekötözünk, áll a játék, körülöttem a két csapat, most ezér?, átüt a vér.

Időm Gombrowiczcsal című könyvemben elmélkedtem már azon, hogy "a létükben fenyegetett kis nemzetek jogos szabadságharcuk alátámasztására felfuvalkodott öntudatot eszkábálnak össze a semmiből", és hogy manapság "a haza titkos fővárosa, Mucsa törekszik megdicsőülésre a nemzeti szellem égisze alatt". Arról azonban nem írtam, pedig régóta tapasztalom, hogy Mucsa dudvái nálunk nemcsak a Magyar Ugarból hajtanak ki, hanem a Magyar Flaszterból is. Szép példát szolgáltat erre a Nappali Ház idei második számában Bán Zoltán András.

Ez így nem mehet tovább - fordult hozzám jó emberem egy számára infernális hétfő reggelen, amikor a komolyabb döntések meg szoktak születni, úriember nem néz ki így. A tükör előtt bólogatott, látszott, hogy nem viccel, elszánt volt nagyon. Na, gondoltam, ez se iszik vagy két napig, s ezt a magam részéről csak helyeselhetem. Azt hittem hirtelen, nagyobb a baj. Kerüljön bármibe, folytatta azonban fenyegető éllel, megcsináltatom a fogamat. Ez már új volt, fel is néztem gyorsan, tényleg csúnya, állapítottam meg, nem hiába van metszőfog az arcba kitalálva, kell az oda, igaza van, kétségtelen. Ráhagytam hát gyorsan, a doktornál kezdj, javasoltam, amíg tart a lendület: vetesd le még máma a méretet, nem riad el mosolyodtól legalább a kuncsaft, meg egyébként is, szép leszel. Így lett, de hazudna, ha azt mondaná, nem bánta meg: onnantól csak a baj volt avval az új foggal, leszálló ágba fordult újra a válás óta meredeken felívelő élete.

Egy tízévesforma gyerek jön az asztalhoz, és arról érdeklődik, akarunk-e újságot venni. Majdnem félrenyelem a kóserszilvát, amikor meglátom, mit árul, a Levente 1940. március 16-i száma van a kezében, és néz rám a szemével, főleg az egyikkel, míg a másikkal inkább másfelé.

Végre át vagyok világítva. Mintha egyes fontos tisztséget töltenék be.

Ki fogunk esni, ez fekete-fehéren (a csapat színe, java) kiderült már ősszel, a tavasz csak formalitás, formán és viccen kívül, játszani csak úgy, becsületből, izomból, ne menjen szét a csapat, van cél.

Most akkor eddig megvolnánk, itt a nyár is, a kormány(nak) már feláll, s mire ezt olvasod, kedves olvasó, kíméletlenül fel lesznek sorolva a minisztériumok. Alig lesz publicista ebben a rekkenő magyar hőségben, aki ne fogná majd elsütni azt a viccet, hogy az egyiket a Nemzeti Kulturális Ökörség Minisztériumának kellene majd nevezni; akkor én erről most lemondok. Azt sem taglalom e helyt, hogy ez az örökség-ökörség-ügy valami olyasmit sugall, ami már megvan, de jó nekünk, amit csak kicsit szidolozgatni kell, vitrinbe tenni, leporolgatni, olykor kimeszelni: s hogy ez például az én kultúraképemnek valahogy nem felel meg, istenkém, bennem lehet a hiba.

Itt a vég, itt a vég, ordította egy ordítással, nemkülönben boritallal karbantartott hang a Földes Ferenc Gimnázium ablaka alatt a nyolcvanas évek kezdetén. E látnok, mint kiderült, Végh Antal újabb könyvét árulta csak egy ponyvás IFA platójáról az igazságra szomjazóknak, mindamellett mégsem volt hazudós. Odafent ugyanis épp egy derék, vitán felül jobb sorsra érdemes matektanár harmadik infarktusának módszeres előkészítése folyt, csak ő még nem tudott róla, hogy ez egyben végzetes lesz, így joggal reménykedett, bosszút áll az érettségin mindenért, mert amit hall, nem neki szól, másfelől az, hogy az udvar fénykora a hetvenes évtizeddel véget ért, számos jelből nyilvánvaló volt.

Könnyű szívvel vettem én a globált eddig, de most valami belesajdult, valamit megéreztem az otthontalanság fájdalmából a játékboltban, a Duna Plazában. A New York-i játékboltok válogatott kínálata: Whitney, a tinédzser Barbie, lányos műanyag tagokkal, Monica-mosollyal. G. I. Joe. A Csillagok háborúja miniatűr makettjei, emelt zsebpénzű gyűjtőknek. Rettenthetetlen collect them all szörnyek és harcosok, kurrens videójátékok és rajzfilmek után mintázva. Éppen mint nálunk Brooklynban, a Church Avenue-n, a sarki mindentudó boltban.

Na most van elegem az egészből, most akarok elmenni innen, jónapotkívánok, szeretnék valami faluféle helyen lakni, ahonnan faxon küldözgetem az üzeneteket, és ki lehet ülni a kertbe, a ház elé, ahonnan látszik a brokkoli növekedése, de ha nem, akkor közelebb lehet menni, le lehet guggolni mellé, aztán egészen, de tényleg, onnan már kifejezetten látni, ahogy bokrot bont a virágzat (béka, ahogy anyám hívja), ott lenne jó.

A múltkoriban azt találtam mondani, hogy a világvége eljött, és ezzel nem a nagy medve tőzsdei megroggyanására, nem is a kiújuló távol-keleti krízisre vagy éppenséggel a távozóban lévő El Ni-óra, még csak nem is a 2K problémára utaltam, hanem arra, hogy a minden eddigi mértéket meghaladó vállalatösszeolvadási boom bizony a gazdasági fellendülés végének közeledtére hívja fel a figyelmet. A dolog nyilvánvaló közgazdasági alapjainak bolygatása helyett csak annyit mondok, hogy ebben a században szinte minden nagyobb összeolvadási és felvásárlási hullám recesszióval végződött. Ez járt a fejemben, amikor a világvégén sopánkodtam, de igazából magam sem gondoltam komolyan, mert az ember szereti elhinni, hogy a jó örökké tart. (A dolog jellegét tekintve a mennybe kerülés lehet ilyen, de ez rajtunk, földi halandókon nem segít.)