(Miskolc-blues 6.)
Itt a vég, itt a vég, ordította egy ordítással, nemkülönben boritallal karbantartott hang a Földes Ferenc Gimnázium ablaka alatt a nyolcvanas évek kezdetén. E látnok, mint kiderült, Végh Antal újabb könyvét árulta csak egy ponyvás IFA platójáról az igazságra szomjazóknak, mindamellett mégsem volt hazudós. Odafent ugyanis épp egy derék, vitán felül jobb sorsra érdemes matektanár harmadik infarktusának módszeres előkészítése folyt, csak ő még nem tudott róla, hogy ez egyben végzetes lesz, így joggal reménykedett, bosszút áll az érettségin mindenért, mert amit hall, nem neki szól, másfelől az, hogy az udvar fénykora a hetvenes évtizeddel véget ért, számos jelből nyilvánvaló volt.
Először a statiszták kezdtek hullani. Buckóék után az eleddig méltatlanul elhallgatott Szántói bácsi száztagúba illő kezéből esett ki a Hopp, te Zsiga közben a hegedű, Csengőséből a borospohár - legkevesebb másfél deci volt még benne, ketten kaptak utána, hogy mentsék, ami menthető -, Jóskáéból a Déli Hírlap, Hosszúmargitéból a villanykörte, amit, mert makacs volt, be kívánt csavarni hatodszorra is a plafonba mindenképp. Az udvari kis szabóság végleg tönkrement - igaz, az udvaron kóválygók arcát látva addig is csak elvétve merészkedett egy-egy bátor kuncsaft a vaskapunál beljebb, hogy aztán anyagát a meleg ételért dolgozó segéd teljesen elszabja, merthogy a mester, maga a cégtulaj, beteg volt úgy hatvankettő óta, kizárólag fekvéssel foglalkozott. A Szentasszonnyal a rettegés bánt el, meg a csúnya szó, özvegy Babunéval az ital és a kor. A bolt bezárt, Csengős néni elköltözött, gyermekeit a törvény szigora tizedelte meg. Fogyott a nép, ritkult a levegő, megszűnt a sor a budinál.
Te, Marikám, figyeljél már időközben, légy szíves. Ha megdöglik Barna, ki hoz itt bort, mi lesz mivelünk, kérdezte Tóth nyögésekkel tűzdelt aggodalmas hangon egy mozgalmas hajnalon, már sztrapacska után, az ütemes húzgálás alatt. Kérdésében volt realitás: ő ugyanis, tudható volt, fel nem bírna menni az Avasra, a drágától meg, jól kalkulált, csak nem lehetett, ugye, elvárható - egyrészt mert dolgozott, s ez őt, mármint Tóthot, mindig borzongással vegyes tisztelettel töltötte el, másrészt mert másra volt hivatott. Szerelmes típusú kamaszként akkor még rossz alvó voltam, épp azon töprengtem, hogyan kéne elszeretni egy bosszantóan korán érő, máris szőrös hímtagú centertől Szabó Emesét. Mindeközben persze puszta megszokásból, tízéves rutinból erősen füleltem, és hamar rájöttem, bár nem voltam túl okos, a csend ezúttal arra vall, Skriba Barnáné kivételes módon elgondolkozott. S mert ezt tette, rádöbbent hamarost: körülötte tényleg már majd mindenki felborult, neki kell lassan nő létére az utolsó mohikán szerepét felvállalnia. Mondol valamit, szépapám, bogaram, csillagom, dicsérte hát egyenesen szembe az érlelődő élvezettől ekkortájt már kiszenvedő vaddisznóként hörgő öreget, hogy aztán a kézimunkát kínkeservvel bevégezve a szívébe mártsa a kést: azért te, Tóth bácsi, az élő maradéknál hamarabb elmegyel, koros vagy már nagyon, nem bírod a tempót, az izgalmat meg a bort. Ennek az ital az embernél is fontosabb meg szentebb, marta Tóthot belül a fájdalom, de nem segített rajta, hogy most véletlenül igaza volt: két hétre rá, rangadóra menet, a Népkertben borosan tényleg botlott, s mert nem szimpla esés volt, nem látta a meccset, mi több, a Papp József SE győzelméről sem értesülhetett, mivel hogy fekete kocsival, zsákban vitték el.
Az udvar házaival négy éve végzett egy nagyméretű dózer, Barnával Marika kevéssel azelőtt. Az emeleti lakásokat bú lengi be azóta, s az emberiség legfőbb ellensége, az unalom. Nem értik meg, fel nem foghatják a népek, miért kellett leszúrni harminc év után, mi lett most sok, mikor mindig így volt, mi történhetett, valamint - és legfőképp - hogy hogyan bírja, kitart-e még egyáltalán gyilkossá lett kalauznőnk ital nélkül odabent. A Déliben az állt, és ott, ugye, mindent tudnak, a bor miatt történt, merthogy utánpótlást hozni ittasságból kifolyólag egy szerda délután már nem bírt a jóember, semmiképpen nem tudott. Motorost pedig, ahogyan azt írták, düh járta át ilyenkor, indulat. Ez, mondjuk, maga az igazság, gondolják hümmögetve, de érteni mégsem értik, változatlanul. Csak néznek le az ablakokból a parádés műsorok hajdani színhelyére, le, a házsor s gyerekkorom hűlt helyére, a puszta semmibe. Ehhez, ha nagy ritkán arra járok, a lépcsőházból közösségi lényként néhány perc erejéig magam is csatlakozom.
