Ha, mondjuk megtörtént, régi eset! az ember könyveinek egy részét, például C-től H-ig, ellopják, s az ember csak magát okolhatja, mert hanyagul, helytelenül tárolta őket, pincében, nyitott polcon; vagy ha, ugyancsak megtörtént, kicsit később korszakosnak szánt írásait a vírusok egyik leggonoszabbika megeszi a lemezen, szerencsére a merevlemezt nem érintvén, de így is komoly kárt okozva; vagy éppen ha, a minap történt, ismeretlen hiba miatt az embernek elszáll, úgy, ahogy van, a vincsesztere, és ezen ne a lőfegyver szárnyra kapását tessék érteni, hanem a számítógép agyvérzését, amelynek következtében évek aprólékos munkája nyomtalanul a semmibe vész
(és ezek a dolgok persze nyáron esnek meg, amikor meleg van, verejték, poros és fülledt),
nos, akkor az első hang nyilván a nyüszítésé, a felháborodásé és a kétségbeesésé, a tehetetlen dühé, a halálvágyé és az ólmos beletörődésé, az ember azt hitte, hogy ilyen borzalmak csak másokkal eshetnek meg, szegény hülyék, de kiderül, hogy ő is egy szegény hülye, mindenki az; aztán jön a panasz hangja, a cry for helpé, a világgyűlöleté, a magányé, a létbe kivetettségé,
s még több efféle fázis következik, gyakorta egymás mellett, szimultán, míg egyszer, néhány nap vagy hét elteltével (kinek hogy) valami új kezdődik: a dac, a büszkeség, a dafke korszaka, amikor az ember elkezd tőkét kovácsolni abból, hogy valami nincs, megszűnt, elveszett, eltűnt:
hogy például sajnos nem tudok utánanézni Csehovban (Esterházyban, Flaubert-ben), mert nincs meg, ellopták, sajnos (mosolygós, szomorkás arckifejezés, de legbelül némi diadal, kettős: hogy velem ilyen érdekes dolgok történnek, beeee, másrészt meg hogy ezt a feladatot is megúsztam, erre nemigen lehet mit mondani, lehet kérdezni a körülményekről, együttérezni, ilyesmi, de számon kérni többé soha, én leszek Az Az Ember, Akinek Ellopták A Könyveit),
vagy például lehet hivatkozni a lemezen maradt, s ott vírus által megzabált alapvetőnkre, amelyben mindezt már régen megírtuk, csak hát a vírus, neked is volt? és milyen? és így tovább, ugyanaz a szomorka és mosolyka, nincs mit tenni, ki vagyunk szolgáltatva a technika erőinek;
vagy, a legszebb, jó darabig tovább húzhatók mindenféle teendőink, rég elvégzésre váró munkák rajtunk kívül álló okok miatt tovább halasztódnak, a merevlemezzel nem lehet viccelni, az merev, haha, hullamerev, sajnos, pillanatnyilag semmiféle munkát nem tudok elvégezni, ami megvolt, az is elveszett, csak tébolyító üresség van, hát nem szörnyű?, vigasztalhatatlanok vagyunk, a kaput kiszedték, nem lehet bemenni,
közben pedig, legbelül, a veszteség feletti fájdalom helyét átveszi a remény és a tervezgetés: hogy mennyi mindent nem kell majd megvenni C és H között, nem is kellett volna, soha kézbe nem vettem; hogy mi minden szép újat lehet majd kieszelni az örökre elveszett szövegek helyett, köztünk szólva, nem is voltak valami jók, egyáltalán nem; és hogy milyen szép, logikusan lehet majd felépíteni az új számítógép-adattárolót, mindig mindenről tudni fogjuk, hogy hol van és miért, újra lehet kezdeni mindent, tiszta lappal indulunk, most jönnek az igazi, nagy munkák, csak még ennek a nyárnak a végét várjuk ki.
