Babarczy Eszter: Sétáló filozófia (Újra otthon)

publikálva
1998/26. (06. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Könnyű szívvel vettem én a globált eddig, de most valami belesajdult, valamit megéreztem az otthontalanság fájdalmából a játékboltban, a Duna Plazában. A New York-i játékboltok válogatott kínálata: Whitney, a tinédzser Barbie, lányos műanyag tagokkal, Monica-mosollyal. G. I. Joe. A Csillagok háborúja miniatűr makettjei, emelt zsebpénzű gyűjtőknek. Rettenthetetlen collect them all szörnyek és harcosok, kurrens videójátékok és rajzfilmek után mintázva. Éppen mint nálunk Brooklynban, a Church Avenue-n, a sarki mindentudó boltban.

Könnyű szívvel vettem én a globált eddig, de most valami belesajdult, valamit megéreztem az otthontalanság fájdalmából a játékboltban, a Duna Plazában. A New York-i játékboltok válogatott kínálata: Whitney, a tinédzser Barbie, lányos műanyag tagokkal, Monica-mosollyal. G. I. Joe. A Csillagok háborúja miniatűr makettjei, emelt zsebpénzű gyűjtőknek. Rettenthetetlen collect them all szörnyek és harcosok, kurrens videójátékok és rajzfilmek után mintázva. Éppen mint nálunk Brooklynban, a Church Avenue-n, a sarki mindentudó boltban.

Végül megint a legónál kötünk ki, amely annyira nemzetközi és moduláris, hogy szinte fájdalommentes. A modern világ építőköve a moduláris ember, mondta a néhai Ernest Gellner. Sokoldalú, szabványos, mindenhová beépíthető, társadalmi mobilitása így garantált, csak egy kis igyekezet kell hozzá. Nem bírja megalázni a történelem. Ernest Gellner szerint, mellesleg, ez a "polgár" értelme, de hát Ernest Gellner Csehországban született, Londonban és Cambridge-ben élt, némileg cinikus volt, más tekintetben pedig eretnek.

Nem szokásom Heideggert idézni e helyt, nem az én filozófiai ízlésem, s különösen nem Ernest Gellneré, mindazonáltal kísért itt egy fogalma, a "világé". A dolgok nem csak úgy vannak, nem filozófiai bóklászásunk közben bukkanunk először rájuk, mint a megtagadott mester, Husserl gondolta, nem az érdekmentes megértésnek kínálják fel magukat először, hanem a használatnak, a játéknak, mondja már Gadamer, aki viszont Heideggerből ágazott le, a fogyasztásnak, mondom én, amelyet, némileg talán elrugaszkodva e nagy német hagyománytól, még tekinthetünk a társadalmi társasjáték részének.

Világ van. A világ az életről szól. Innen csak egy lépés volna leszögeznem, milyen csúnya dolog az, amikor az élet szól a világról, különösen a tárgyak világáról, de nem áll szándékomban megtenni ezt a lépést. Egyfelől, mivel meglehetősen illékonynak érzem az autenticitás fogalmát (amikor utoljára tudtam, mit jelent, akkor azt jelentette, hogy istenesen, magyar íróhoz méltón berúgunk), nem becsülném le a konzumálásban rejlő önkifejezési lehetőségeket, másfelől... Másfelől: ha a világ elenyészik, vagy éppen ha univerzális műanyag formákká merevül, vajon nem enyészik-e el vele az élet is? Mintha kéne egy kis rásegítés az életnek (ez a legrondább metafizika, amit itt művelek), hogy miközben eljátszogat a rendelkezésére bocsátott játékokkal, otthon érezze magát a világban. Erről az otthonról lenne itt szó. Vagyis inkább a játékról.

Mivel elvileg posztmateriális értékrendben élünk, legalábbis Roland Inglehart szerint, illetőleg abban éltünk akkoriban, amikor híres-neves könyvét írta, amelynek tézise persze, az X-nemzedék szociális és drog-problémáinak utóbbi robbanásának utórezgéseként, még a világnak jobbik felén is némileg megkérdőjeleződött, de ez egy igen hosszú történet, továbbá mivel az én gyermekem híresen rossz evő, az ember immáron nem az, amit megeszik (Feuerbach), hanem az, amivel játszik. Vagy inkább, az itthoni minimálbér felett kettővel-hárommal már azzal is játszik, szimbolikusan vagy sem, amit megeszik (Mary Douglas). Például jó vendéglőre vadászik. De ez szintén egy másik történet.

Hogyan játsszunk otthonosan a moduláris világban? A világban, amely olyannyira telítődött idegenszerű elemekkel, hogy fentebb Ernest Gellnertől Mary Douglasig két antropológus közé ékeltem a filozófusaimat, az idegen kultúrák kutatói közé a honi kultúrák folytatóit.

Fordítsuk le Heideggert. Mi értelme van G. I. Joe-nak a Duna Plaza játékboltjában? Hogy megveszik, nyilván. De még egyszer: mi az értelme G. I. Joe-nak?

Ha belenézek a tükörbe, nem G. I. Jane-t látom, még legöndédelgetőbb pillanatomban sem. Ha a Duna Plazában gyülekező tinédzserek belenéznek a tükörbe, vajon G. I. Joe-t szeretnék-e látni? És ha így van, képes vagyok akkor én még őket megérteni? Ugyanaz a világ értelmes a számunkra? És vajon hogyan válik értelmessé a brooklyni játékbolt a Váci úton? Már persze ha nem négy és fél éves világutazók vagyunk, mely esetben jóformán magától értetődőnek tekintjük, hogy az egyik játékbolt olyan, mint a másik, éppúgy, ahogy az egyik repülőtér is olyan, mint a másik. Ez a komfort a dologban. Kiküszöböltük az iránytévesztéssel és elveszettségérzéssel járó különbségeket.

Itt állok kifosztva. A különbségtől is megfosztottak, és a hasonlóságtól is. Ha ezentúl a gyerekek más világhoz tartozó játékokkal játszanak, akkor más világhoz fognak tartozni, és akkor hiába szül az ember gyereket, az már annyira se lesz az övé, mint legpesszimistább pillanatában remélni merte?

És minek utazzunk akkor, ha az utazási iroda előre megmondja, hogy minden ugyanolyan jó lesz, mint itthon, csak a pálmafák lesznek igaziak?

Vagy domesztikáljuk G. I. Joe-t? Kíváncsian várom, merrefelé mutál majd ezen az éghajlaton.

publikálva
1998/26. (06. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk