Szórakoztató, ámbár az ember energiáit egyéb hobbijainak elvégzése után maximálisan próbára tevő foglalatosság havonta egyszer-kétszer tőzsdéről és pénzről szólva érdekesnek, jópofának, ne adj´ isten cinikusnak és eredetinek lenni ezeken a hasábokon. Az élet persze gyakran segítséget nyújt azzal, hogy olyan helyzetekkel szolgál, amelyek puszta deskriptív megjelenítése kimeríti a tőzsderovat írójával szemben támasztott, a fentiekben néhány kiragadott jelzővel összefoglalt kívánalmakat. Ilyen helyzetnek tekinthetjük a pénzügyi piacok és gazdaságok jelenlegi állapotát világszerte, de mivel ennek a színpadnak a (mellék)szereplői vagyunk mindannyian, drámája sem hagy érintetlenül bennünket, midőn eljő a nagy katarzis.
Persze mondhatnák önök, hogy izgulni nincs okuk, hiszen vagyonkájuk a tőzsde háborgó vizeitől távol, mondjuk az államadósság-finanszírozás biztonságos kikötőjében vesztegel. A nem döntés is döntés, mondaná erre a magát az akaratszabadság irodalmán átszenvedő filosz, vagyis még a bankbetét, némi perverzióval esetleg a párnaalja, mint pénzünk jó aktiválásának sajátos formái, sem vonnak ki minket a nemzetközi pénzügyi piacok drámájából. Japán, Délkelet-Ázsia, Oroszország meg a többi. Kezdjük Japánnal.
Azt nem tudom, hogy a közgazdászok általában miként vélekedtek a japán gazdaság egészségügyi helyzetéről, de a tőzsdeindex kisebb kilengésekkel ugyanott tart, mint a nyolcvanas évek végén. A piac általában buta, de itt, úgy tűnik, még mindig többet értett meg a piacinak csak jóindulattal nevezhető japán gazdaság anatómiájából, mint a világ elemzői. Ez egyben rávilágít arra a problémára, hogy az ötven éve nem látott recesszióba süllyedő Japán miért nem fog a közeli jövőben a felszínen túlmenő változásokkal szolgálni a világ ez iránt epekedő befektetőinek. (Ezek közé tartozik ön is, kedves asszonyom, uram, mert azt ugye nem gondolja komolyan, hogy a magyarországi befektetések vagy nem befektetések sorsa független Japántól.) Japán ugyanis a század legsikeresebben, pontosabban leghosszabban működő tervgazdálkodása volt. Volt. A baj nem az, hogy Japán nem tud olyan lépéseket tenni, amelyek a világot megnyugtatják a gazdasági fellendülés elősegítését szolgáló akaratáról, hanem az, hogy ezzel a mai recessziónak nem az okait, hanem csak az okozatát fogják kezelni. Egy barátom szerint a japán költségvetés évtizedek óta a helyi postabankon (mindkét értelmében használható analógiaként) keresztül finanszírozza a szigetország tengerpartjának lebetonozását, és ezzel a nemes beruházással mintegy kétharmadában el is készült. Azt pedig már az elmúlt évek honi gazdaságpolitikai vitáin felnőtt óvodás is tudja, hogy ez növeli a dzsidipit, vagyis ha egyszer befejezik a tengerpart lebetonozását, akkor jöhet mondjuk a környező szigeteké, mert addig is megnyugodva figyeli a világ, hogy lám, van gazdasági növekedés Japánban, hiszen milyen magas a beruházási ráta. Ez az, aminek a, ha mást nem, hát Kurt Vonnegutot olvasott, gondolkodó nem dől be. Merthogy ez a trükk már a kommunizmusban ki lett próbálva, és nem működött. Japánban ugyanis nem egyszerűen a gazdasági növekedést kell újraszítani, hanem szét kell robbantani egy gyenge hatékonyságú, korrupt, nem piaci alapon építkező intézményrendszert, meg kell oldani a világ eddigi legnagyobb hitelezési válságát, és szanálni a bankrendszert. Mentőövet kell dobni a nettó jelenértéken számítva fizetésképtelen japán társadalombiztosítási rendszernek, amelynek aktívái egy százalék körüli hozamot eredményeznek, miközben passzíváinak (pl. jövőbeli nyugdíjjáradékok) implicit kamatlába öt százalék körül van. A japán vállalatokat és bankokat tulajdonosi struktúrájukat tekintve szét kell választani, hagyni, hogy a vállalati szektor finanszírozásának költsége valóban piaci alapon alakuljon ki, majd ennek tudatában megvizsgálni, hogy a tengerpart betonozásán túlmenően van-e megfelelő megtérüléssel működő beruházási projekt. Ehhez persze be kell engedni az amerikai és más globális pénzügyi intézményeket a japán tőkepiacra, ami viszont még jobban kiüti a hazai játékosokat a versenyhez nem szokott belterjes környezetben.
Ennek pontos ellentéteként az exportpiacokon éppen versenyképességével hódító Japán az olcsó jennek köszönhetően már most elárasztja termékeivel az észak-amerikai és növekvő mértékben az európai piacokat, ami nem baj, csak egyéb tényezők változatlansága esetén a ma ismeretlen inflációt hozza be a rendszerbe, tovább növelve ezzel a nyugdíjbiztosítás jövőbeli finanszírozásában rejlő rést. Az inflációt jobban, az utóbbi hatást és a gazdasági növekedés finanszírozási igényét kevésbé semlegesítő folyamat, hogy a kereskedelmi többlet (már amennyi a délkelet-ázsiai import után marad belőle) és a már felhalmozódott megtakarítások tendenciózusan a világ más tőkepiacai felé vándorolnak a magasabb megtérülés (vagy a Nikkei-indexből kiindulva egyáltalán a megtérülés) reményében.
Ennyit Japánról; addig is mindenki gondolkodjon el, hogy vajon a délkelet-ázsiai országok szempontjából előny vagy hátrány a saját krízisüket vizsgálva, hogy a japán rendszert nem volt idejük tökéletesen leutánozni. Sayonara.
