Ebben az időben történt, hogy a Császár rendeletet adott ki, hogy Birodalmát írják össze. Ezt az összeírást a NAV, a rendőrség és az idegenrendészet bonyolította le. Mindenki elment a maga szülőhelyére, hogy összeírják.
József is felment Galilea Názáret nevű városából Judeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják feleségével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. Ott-tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson.
Pásztorok tanyáztak a vidéken, kint a szabad ég alatt, életvitelszerűen és törvényellenesen – a Császár törvényt hozatott, mely szerint szabálysértést követ el az, aki életvitelszerűen közterületen tartózkodik. Márpedig a mező, ahol a pásztorok éjnek idején őrizték nyájukat, közterület volt – „itt minden közterület, nekem van hozzá közöm, az enyém”, mosolygott magában jó szokása szerint a Császár, „a nyáj is az enyém”.
„A nyájam én vagyok.”
Egyszerre csak ott állt a pásztorok előtt az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal megnyugtatta őket: „Ne féljetek!” Pedig féltek a pásztorok nagyon, a közelgő hidegtől, de leginkább attól, elveszítik nyájukat, állásukat. „Nagy örömöt adok tudtul nektek és majd az egész népnek. Ma megszületett a megváltótok, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.” Egyszeriben idegenrendészek és rendőrök sokasága vette körül az angyalt, és mert az nem tudta igazolni személyazonosságát, visszatoloncolták a mennybe. A pásztorokat pedig figyelmeztették, hogy ez az utolsó, harmadik figyelmeztetés, legközelebb szabálysértési eljárás indul ellenük, közmunkával vagy elzárással sújtják őket.
Az idegenrendészek és a rendőrök elmentek, a pásztorok így szóltak egymáshoz: „Menjünk el Betlehembe, hadd lássuk, ami történt, amit az Úr tudtunkra adott!” Gyorsan útra keltek, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket. Azután, hogy látták őket, azt is elbeszélték, amit nekik a gyermek felől mondtak. Mária meg mind emlékezetébe véste szavaikat, és szívében gyakran elgondolkodott rajtuk.
Amikor a judeai Betlehemben a Császár idejében Jézus megszületett, bölcsek indultak napkeletről. A csillag, amelyet napkeleten láttak, vezette őket. De meg kellett állniuk, mert egy nagy kerítés állta útjukat a határon, nem engedték be őket. Ám megvesztegették a határőröket, arannyal, tömjénnel és mirhával, mentek tovább és kérdezősködtek: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk neki.” Ezt jelentették (a Birodalomban mindenki figyelt mindenkit, tökéletes volt a kémhálózat) a Császárnak, aki meghökkent, s vele egész udvartartása. „A zsidók királya? De hát az is én vagyok!” Összehívta tehát a főpapokat és a nép (általa kiválasztott) főírástudóit, főtisztviselőit és főtanácsadóit, és tudakozódott tőlük, hol kell a Messiásnak születnie. „Juda Betlehemében – válaszolták –, mert így jövendölt a próféta: Te, Betlehem, Judea földje, egyáltalán nem vagy oly kicsi Juda nemzetségei közt, hisz belőled származik majd a vezér, aki népemnek, Izraelnek pásztora lesz.” Erre a Császár éktelen haragra gerjedt, csak úgy zengett a palota: „Vezér?! Én vagyok a vezér! És a pásztor! Egyaránt!” Kiadta a parancsot, fogják el a napkeleti bölcseket, hozzák elébe őket. Fél óra múlva már a Császár előtt álltak. A Császár étellel, itallal kínálta őket, mosolyogva megtudakolta tőlük a csillag feltűnésének idejét. Aztán elküldte őket Betlehembe: „Menjetek – mondta –, s szerezzetek pontos értesülést a gyermek felől! Ha megtaláltátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki!” Mert nagy ravaszdi volt a Császár, meg kell hagyni. (Népe meg is hagyja, uralkodik az idők végezetéig.) A napkeleti bölcsek meghallgatták a Császárt, és útra keltek. S lám, a csillag, amelyet napkeleten láttak, vezette őket, míg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. A csillagot megpillantva nagyon megörültek. Bementek, és meglátták a gyermeket anyjával, Máriával. Leborultak és hódoltak neki; sajnos, kincseiket már nem tudták elővenni s ajándékot sem tudtak neki adni; az aranyat, tömjént és mirhát a határon hagyták.
A pásztorokat is ott találták, együtt hódoltak az istállóban a barmokkal: szamárral, juhval, tehénnel.
Akkor rendőrök törtek rájuk, akik örültek a nagy fogásnak: nemcsak a pásztorokat kapták el, hanem három migránst is és három civilt, köztük egy újszülöttet. „A negyedik csapás!”, mondták a pásztoroknak, és szabálysértési eljárás alá vonták őket – a pásztorok közmunka helyett inkább az elzárást választották, ott meleg van. Börtönbe vitték a napkeleti bölcseket is. „Hamis iratokkal! Magyar névvel! Még hogy Gáspár, Menyhért, Boldizsár! Arabok! Migráncsok! Terroristák! Te meg nigger vagy! Vagy cigány?”, mondták Boldizsárnak. Józsefet, Máriát és az újszülöttet is vitték, közterületen életvitelszerű tartózkodás miatt: „Te, büdös kurva, ide szülöd a kölyköd, az állatok közé, szaros istállóba?!” József közbe akart lépni, kapott egy pofont, elterült a száraz szénán, kemény szalmán. Csak az állatokat nem vitték el, nézett utánuk szamár, juh, tehén.
Persze ezt is jelentették a Császárnak, aki előbb dühös lett (és ha ő dühös!), hogy agyafúrt tervét jól elszúrták, de aztán megnyugodott – végül is megtudta, hol van a gyermek: az ő fogságában. Elment a börtönbe, a gyermeknek ajándékot (csörgőt, pelenkát, labdát) vitt, megsimogatta: „Jól van, nem nekem nősz nagyra, szentem.” A pásztorokat kizavarta közmunkára, „aki nem dolgozik, ne is egyék ingyenkosztot!”, a napkeleti bölcseket, Józsefet, Máriát és a kisdedet kitoloncoltatta Európába. De előbb elbeszélgetett velük, a pásztorokkal is. „A gyerekről senkinek egy szót se! A gyerek nincs. Nem született meg. Nincs zsidók királya, nincs Megváltó, nincs Messiás. Vagyis van, én.”
És a napkeleti bölcsek, József, Mária, hátán a kisdeddel, követve a csillagokat, elindultak Európába.
A pásztorok persze elmondták, ami velük történt, angyalostul, mindenestül. Csak a Császárról nem mertek beszélni. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok beszédén. Hitték is, nem is. Van, aki hitte, van, aki nem. Irigykedtek, hogy azok Európában vannak.
Aki nem hiszi, járjon utánuk!
A kisded nőtt, növekedett, míg harminchárom éves nem lett.
De ez már egy másik, húsvéti történet.
A karácsonyi kisded, húsvéti férfi már egy nem e világból való országban – onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.
A szövegben idézetek Lukács és Máté evangéliumából, az Abaúji karácsonyból (Bubnó Tamás, Szent Efrém Férfikar), a Hiszekegyből.
