Nem tudom, hogy elgondolkozott-e már valaki azon, hogy miért magázza a francia ember az Úristent, amikor az tegezi őt, miközben a magyar, az orosz és az angol pertuban van vele? Az európai nyelvekben a tegezés-magázás szabályai nem egyszerűek, de, mint látni fogjuk, semmi ez ahhoz képest, amit a keleti nyelvek tanulóinak kell megszokniuk.
A nyugati nyelvek is sokfélék és változnak. A régi angolban létezett a tegezés és magázás kettőssége, de ma már semleges az egykori tiszteleti névmás, a you. Hamletet még tegezte az anyukája: „Hamlet, te (thou) nagyon megsértetted atyádat”, mire a jó fiú így válaszolt: „Anyám, Ön (you) nagyon megsértette atyámat” (III.4). Shakespeare színműveiből tudjuk, hogy kísértetekkel, boszorkányokkal és manókkal angol nyelven tegeződni szokás. Hamlet is vagy tízszer letegezte atyjának szellemét, csak ezután váltott át a decens magázódásra. A Vízkeresztben pedig Böföghy ezt mondja: „Tegezd le legalább háromszor, az sose árt...” (Nádasdy Ádám ford.; if thou thou’st him some thrice, it shall not be amiss; III.2.). Ha az angolban nem is, sok európai nyelvben megmaradt a tegezés és magázás, amelyek között a választás feltételei nyelvenként eltérőek. Például a franciában és az oroszban a tegeződés intimebb kapcsolatot feltételez, mint a magyarban. A nyelvszokás az időben is változik: a mai magyar norma szerint például egy fiatal bolti eladó és egy fiatal vásárló általában tegeződik, de a fészbuk-pertu miatt én is tegeződöm olyan emberekkel, akikkel soha nem találkoztam.
A 16. század előtt nem létezett a magyarban a tegeződés és magázódás kettőssége: a 15. században jelent meg a kegyelmed (a latin tua gratia fordítása) és ennek változatai: kelmed, kend, kegyed. Eleinte még az ilyen kancsal egyeztetés is előfordult: „kérlek az istenért, hogy kegyelmed tegyen eleget fogadásodnak” (1531). Idővel a kend a vidéki nyelvhasználatba szorult vissza, ahol a 20. századig élt mint a maga udvariasabb formája. A kegyed népszerűsítésére Szemere Pál és Döbrentei Gábor tett egy félig sikeres kísérletet az 1820-as években, ugyanis a kegyed a 19. század közepe táján már valóban elterjedt, de csak a nők megszólításaként. A 16. században jelent meg személyes névmásként is a maga, egy kezdettől fogva rideg, a Czuczor–Fogarasi-féle szótár (1862–74) kifejezésével élve „részvét nélküli” névmás. Egy 1668-ban írt levélben ez olvasható: „Édes uram, K[egyelme]d engem ne fenyegessen, mert én bizony olyan embertől, mint maga meg nem ijedek”. Utolsóként jelenik meg az Ön mint személyes névmás (1806), de ez inkább csak a városi világban létezett. Tévedés, hogy Széchenyi vezette volna be az Ön használatát, bár ő (is) népszerűsítette.
Nem közismert talán, hogy az Európán kívüli nyelvek zömében nem egyszerűen egy intim („te”) és egy tiszteleti („Ön”) névmás áll szemben egymással, hanem tucatnyi módja van annak, hogy a beszélő jelezze: ki is ő, mit tart a hallgatóról és a vele való kapcsolatról, illetve mit gondol a szóban forgó harmadikról. A japán, a thai vagy a vietnami nyelvben nincsenek olyan névmások, mint én, te, ő, mi, ti, ők. A legnagyobb japán (történeti) szótár nem hat, hanem mintegy kétszáz címszó esetében jelzi, hogy az „személyes névmásként” is használatos (volt). Ezek valójában szerepjátszó és szereposztó, identitásjelző szavak, nem személyes névmások, hiszen közülük némelyik hol első, hol második, hol meg harmadik személyben is használatos.
Milyen szerepeket játszanak ma a japánban a szerepjátszó szavak? A nyelvkönyvek által igencsak kedvelt wata(ku)shi ’én’ leginkább akkor használatos, ha a számos, első személyre utaló szó egyike sem illik a beszédhelyzethez. Például a macsós ore ’én’ a férfias férfiak névmása: birkózók, kidobóemberek, maffiózók és pattanásos kamasz fiúk használják igen nagy előszeretettel. Az utóbbiak persze az ore helyett a bokut választják, ha mondjuk a tanárukkal beszélnek. A boku ’én’ elvileg a fiatalabb férfiak szava, de az idősebb férfiak nyelvében is gyakori – nők viszont ezt nem használják. Én újabban egyébként a vidéki bácsikák névmását szoktam használni (washi ’én’).
A távol-keleti nyelvekben az ilyen szavak annak a keleti társalgási elvnek a szolgálatában állnak, hogy a mondatok minél pontosabban jelezzék a beszélő és hallgató közötti társadalmi viszonyt – státusz, nem, életkor, csoporton belüliség vagy kívüliség stb. Ennek a rendszernek a kifinomultsága és bonyolultsága elképesztő, de még elképesztőbb, hogy a nyelvkönyvek alig tükrözik a valóságot. A japánul tanulók így joggal képzelhetik például, hogy a példamondatokból jól ismert anata ’te, Ön’ afféle szabadon használható személyes névmás. Csúf hiba azonban, ha valaki az anata szóval szólítja meg a felettesét, vagy „leanatázza” a tanára feleségét. Az anata akkor használható, ha egy hivatalos személy, mondjuk egy rendőr kérdéseket tesz fel adatrögzítés céljából, de rideg, sőt sértő a kolléga, az ügyfél vagy a vásárló megszólításaként. Az anata egyébként régen tiszteleti kifejezés volt, amit már csak az őriz, hogy idősebb nők néha ma is így szólítják meg a férjüket (de a férjük nem szólítja így őket). Az anata rövid alakja (az anta) pedig kifejezetten ingerült és nyers. A kimi ’te’ ma hierarchiát jelez egy alacsonyabb rangú, illetve fiatalabb személlyel szemben, aki például lehet egy másik ember gyereke, a barátnőnk, a menyasszonyunk, vagy akár egy szidást érdemlő diák. A hierarchia éreztetésére nők is használják ezt a szót. A szülő a saját gyerekét az utónevén szólítja, de „névmást” is használhat, ami általában az omae, tehát nem a kimi (hiszen a saját csoportjába tartozó személyhez szól). Az omae ugyan nyers megszólítás, de bensőséges viszonyt is jelez, nem csak alárendeltséget. A feleségét a férj legtöbbször az utónevén szólítja, de ha már „névmást” használ, akkor az leginkább az omae (a kimi is lehetséges). Az omae megszólítás adekvát (pl. egy izakaya-kocsmában), ha a beszélő a maga számára a férfias ore szerepét választotta. Az omae nyers, de nem olyan goromba megszólítás, mint a temae, az onore, vagy még inkább a kisama, amely utóbbi ma már csak sértő szándékkal, verekedés provokálására használatos. Régen a kisama tiszteleti kifejezés volt, de egyre inkább „militarizálódott”, a katonai nyelv tipikus szavává vált (a császári hadsereg tiszti iskolásainak is ez volt egymás közt használt megszólításuk), végül a verbális agresszió eszköze lett.
A szerepjátszó és szereposztó álnévmások erdejében tehát könnyű eltévedni. Gyakran maguk az anyanyelvűek is igyekeznek elkerülni azt, hogy a saját magukat és beszélgető partnerüket ily módon osztályozzák, minősítgessék. Ennek több módja is van, csakhogy ami ezeknek a szavaknak a helyébe léphet, az maga is minősít – így a legbiztosabb az, ha a „személyes névmások” helyén kitöltetlen űr marad. A kontextus és a partnerünk fantáziája majd teszi a dolgát.
