Amikor a Szent Borbála kiemelkedett a vízből (mint egy kis Nautilus, mint az Androméda-ködből a láthatatlan csillag) és kikötött Füreden, sűrű köd feküdt a Balatonon; a hajó kormánypadjától nem lehetett a hajó orráig látni. Október vége volt.
„A köd jó takaró”, gondolta az öregúr, „Róza sem látna a tubuson”, és maga faragta (felül madárfészekben ülő tojások felé kúszó gyík, alatta a monogram: J. M.) sétabotjával elindult a mólón; mikor a végébe ért, láss csodát, hirtelen felszállt a köd; visszanézett, a tó ezüsthímes tükrén anda ringással csónakok lebegtek, a Balaton kéken mosolygott. Megfordult, előtte a Kerektemplom fehérlett. Megvárta, míg elmennek az automobilok, elindult a villa felé: „Vajon ki lakja most?” A bejárat előtt a maga ültette császárfa sanyarú állapotban, nem csoda, százhúsz éves; a rózsakert maradék tövei szépen virágoznak; „jó napot”, köszöntötte saját mellszobrát, „Isten hozta”, hangzott a válasz; az öregúr mosolygott magában, „nem vagyok én kővendég”. A teraszról nem látta a Balatont, házak nőtték be a környéket; bement a szalonba, körülnézett: ismeretlen emberek, bútorok (két széket megismert); indult tovább, beljebb talán otthonosabb, de egy hölgy utánaszólt, uram, nem fizetett! Odament hozzá, csókolom kezét, szép nagysád, Jókai Mór vagyok, e ház gazdája. A hölgy nézte, eléggé hasonlítok a kinti szoborra, mondta az öregúr és elindult, tudok adni nyugdíjasjegyet!, de már bent volt a hálószobában, nézte a kötéllel elkerített hitvesi ágyat a lábmelegítőkkel; „kéjmenetek”, és nem a Cs. kir. déli szab. vaspálya-társaság, Buda–Füred és vissza útjaira, Ottíliára gondolt. Kis Róza szobájában elérzékenyült, sietett az ebédlőbe; a konyhából hangokat hallott, zene és szöveg, belehallgatott, tejszínes rákleves, boros mártással kínált marhapecsenye, sós túrógombóc, jégbe hűtött, rumos-tejszínes dinnye. „Éhes vagyok”, állapította meg, de még nem jött el az ideje; tizenegy óra, megnézte arany zsebóráján; mindig pontban délben ebédeltek. A dolgozószobában íróasztala, „az ablakhoz kellene húzni, ott a helye”; kártyák, félbehagyott pasziánsz; a szalonban búcsúzóul belenézett a tubusba, de csak őszi lombokat látott. A vendégkönyvbe beírta: Itt járt Jókai Mór, aki visszajön és befejezi a pasziánszt. Körbejárta a házat, a gyümölcsös eltűnt. Leült egy padra, rövid pihenés után fogta sétabotját.
A Kolos-sétányon senki sem tarokkozott, viszont találkozott Tagore, Deák, Széchenyi, Kisfaludy Károly szobrával, megörültek egymásnak. Nézte a kerékpárosokat és eszébe jutott a jeles sportsman, Szekrényessy Kálmán, ő alkotta a „kerékpár” szót, elsőként úszta át a Balatont, előbb Füred–Tihany–Füred között, 4 óra alatt, aztán Siófok és Füred között. „Ott voltam a célban, 15 fokos víz és vihar; én nem tudok úszni; úgy úszom, mint az öreg fejsze.” Az Esterházy-strandon leült egy padra, nézte a partra vetett lépcsőket. Elővette zsebóráját, „ma később ebédelek”; napfényes idő, de szél; keresve a levél befútta helyeket (szokása volt) a sétányon, botjával az avarba piszkált, megtalálsz a falevélben, mikor lehull, jutott eszébe sírfelirata.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
