A partitúra, avagy vezérkönyv „többszólamú, zenekarra, kórusra, kisebb hangszeres vagy énekegyüttesre írt zeneműnek olyan kottája, amely valamennyi szólamot egymás alá helyezett, külön sorokban, egyszerre áttekinthetően tartalmazza”. A magyar nyelv értelmező szótára első kiadásának (1959–1962) meghatározása után példaként a következő szövegrészlet áll. „A híres operákat (…) előadás közben lekottázta (…), s abból a partiturából tanította be a társasága tagjainak.”
Az idézet Jókai Mór 1892-es Fejedelem és Fra Diavolójából származik. Számos, könnyen beazonosítható kortárs áthallás miatt álljon itt az elbeszélés legelejének teljes szövege. „Abban az évtizedében a jelen századnak, a melyben a letaposott fű kezdett újra kinőni, történt ez a furcsa história. (Mert a fűnek az a szokása, hogy akárhogyan tapossák, megint újra kihajt.) Egy helyen egy főúr tette azt, hogy a magyar tudományos akadémia felállítása végett, egy évi jövedelméről lemondott, s mikor azt kérdezték tőle, hogy hát maga hová lesz azalatt? azt felelte: »majd csak eltartanak itt-amott a barátaim«. Másutt meg egy magyar operatársaság alakult, jó családokból való ifjakból és leány-asszonyokból: azok is lemondtak a jövedelmeikről, csakhogy egész életük hosszára; hanem aztán azokat is eltartották a barátaik imitt-amott. Páli volt ennek az utóbbi vállalatnak a nagymestere. Nagy muzikális ember, a ki a hires operákat ott Bécsben előadás közben a térdére tett papiron lekottázta (különben nem kapta volna meg) s abból a partiturából tanította be a társasága tagjainak, meg a vidéki muzsikusoknak.”
A szöveges zenei utasítások mint lehetséges tárcatéma egy olyan mű vezénylése (pontosabban a próbáira készülés) közben merült fel bennem, amely éppen a Jókai elbeszélésében tárgyalt korszaknak, a reformkornak a gyümölcse. Liszt Ferenc Dante-szimfóniájának (Eine Symphonie zu Dantes Divina Commedia) első vázlatai az 1837-es évek végére nyúlnak vissza. A szerző, jóllehet a teljes darabbal csak 1856-ban készült el, már 1847–1848-ban zongorázott belőle részleteket. Az eredetileg Pokol, Tisztítótűz, Paradicsom formában tervezett, Dante Isteni színjátéka ihlette művet Liszt végül két tételben – Inferno, Purgatorio – komponálta meg, a második tételhez illesztve egy női karra és zenekarra írott rövid Magnificatot (magasztalja lelkem az Urat). Nem más, mint a monumentális mű ajánlásának alanya, Richard Wagner beszélte le Lisztet arról, hogy zenébe merje önteni a Paradicsomot, és az ő tanácsa miatt volt az is, hogy a Magnificathoz kétféle befejezés készült, egy bombasztikus és egy csöndes. Wagner előremutató esztétikai és drámai érzékét bizonyítja, hogy ma már leginkább csak az utóbbit hallani a koncerttermekben.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
