Csel van egyszerű: jobbra vagy balra megtolom (királyi egyes szám) a védő mellett, otthagyom. Nem is csel, a gyorsaság velejárója; útban van a védő, kikerülöm. A megkerülős csel, az egészen más. Balra eltolom, jobbra megkerülöm (vagy fordítva) az álmélkodó bekket. A biciklicsel: úgy teszek, mintha indulnék, aztán mégse, aztán mégis; mint a Millenárison a kerékpáros, altat, megáll, lopakodik, indít. Talán innen a név. (Inkább nem.) A kengurucsel, Máté János szabadalma 1974-ből; egy ilyen csellel egyenlített Liverpoolban a 92. percben; két lövőcsel, egy jobbra, egy balra, már csak a kapus (Clemence), elhúzta mellette, 1-1; a visszavágón 0-0, továbbjutott a Ferencváros. Átlépős csel: addig lépegetem által a labdát, várva az ütemet, míg a bekk megunja, és felrúg. Az úgynevezett esernyő, ki ne tudná, az alázás egyik eszköze (itt van, neked adom, nehogy megázz!, ha elveszíted, nem baj, kapsz másikat!), átemelem a védő felett a labdát, mire megfordul... A másik, pszichikai hadviselésben jól bevált, önbizalom-pusztító eszköz a kötény, más néven alagútcsel, miszerint bőr. Az első két elnevezés érthető (itt van egy kötény a lábaid közé, ill. a két láb mint alagút), de a bőr? A labdát hívjuk, ugye, bőrnek, de ez nem magyarázat. Talán onnan a név, hogy ilyen pofátlan, arcátlan csel nincs még egy, a csatárnak van bőr a pofáján kiosztani, a bekknek meg szégyenében lesül a pofájáról a bőr. Amilyen pofátlan, olyan egyszerű, bár rafináltan kell megoldani. Labdát át a védő két lába között, ha már annyi van neki, és szétteszi. A drukkerek szerint a majom azért jött le a fáról, és állt két lábra, hogy majd a törzsfejlődésnek egy bizonyos - ha nem is a legmagasabb - fokán mint (lehetőleg bal)bekk kötényt kapjon, vagy egy bőröst és nem virslit. Láb között átrúgni, és utánaszaladni, az nem művészet, sokan nem is tekintik köténynek, legalábbis nem igazinak. Amikor belelép a cselbe, amikor szépen szétteszi a lábát, köszönhetően a cselnek, és nekem, és nekem teszi szét! Ennél nincs szebb és izgalmasabb. Sokan egy gólt odaadnak érte. (Ha van gólöröm, akkor van kötényöröm: az ember, ha csatár, valamit még odamond. Ez megvolt. Megint nem vigyáztál. Hoppá! Huzatos a lábad. Vagy valami ilyesmit. Vagy csak visszanéz, szótlan, akár a bekk.) Legenda, vagy megtörtént, mindegy. Puskás a szovjetek ellen, miután kicselezett minden ruszkit, Jasint is, kétszer, a gólvonalon lestoppolta a labdát, beköpött a kapuba (csulagól), és ballagott vissza. A történet kézenfekvő (mint az orosz bekkek, hehe) politikai olvasatán túl mélyebb, tárgyunkat érintő interpretáció: a csel nem a gólért, önmagáért van. Mondják, van öncélú bőrös, meg aminek célja van: utána akció, netán gól. Hülyeség. Akkor már az öncélú az igazi, a szép, ami érdek nélkül tetszik. Csak úgy, a felezőkörben, az oldalvonalnál. Vagy az ötösön. Dunai III Ede az Újpest-Juventus-meccsen, 1976-ban a saját ötösén adott kötényt. Baróti és a lelátó őrjöngött.
A kötény nem szégyen, dehogynem. Igazi, arcpirító, vért az agyba kergető, bosszú után lihegő. Ilyenkor a bekk megfordul, és azonnal törleszt. Igazi védő és igazi férfi mást nem is tehet. De úgy ám, ahogy a kötényt kapta, látványosan; ha az előbb felhördült a nép, hörögjön most is, látván a vért; mert a kötény vért kíván, véres kötény. A szemtelen csatár balra (vagy jobbra) néz, úgy adja a bőröst; a legszemtelenebbje a védő tekintetét keresi, és mosolyog. Tapasztalt hátvéd ilyenkor tudja, mi következik, összezárja, de késő. A labda és vele a csatár már mögötte, eltűntek szőröstül-bőröstül. A legpimaszabb, és már becsületsértő az oda-vissza kötény; a bekk megfordul, hogy azon nyomban agyonrúgja az elkövetőt, mire fordultában kap még egyet, rakott kötény. Volt szerencsém ilyet látni, a Népstadionban, MTK-FTC-kupadöntő; neveket, emberbaráti okból (a bekk, akármilyen állat, mégiscsak ember - Ismeretlen Drukker) nem mondok. De a legmegalázóbb, amikor kapus kapja. Az dráma, tragikomédia. Különösen a klasszikus, görög, sorstragédia, amikor a kapus lehajol a guruló labdáért, mely a keze, majd lába között becsorog, akárha drukkerek könnye csordul, a röhögéstől.
Aztán van még a talppal visszahúzós (Puskás, 3-6, tudjuk, az ötösön); a testcsel és a gyönyörű szivárvány: a csatár mögött a labda, lábai közé veszi, átemeli saját magán és a védőn is - szegény keresi a labdát, égen-földön, az előbb még itt volt. Roberto Carlos keresgélt így Ilhan Mansiz csele után, sosem felejti (mi sem). A csel akkor a legszebb, ha leheletfinom. Észre se lehet venni - a védő nem is érzékeli, hogy becsapták. Van az intuitív csel, amikor a csatár se tudja, mit csinál majd, ráviszi a labdát a védőre, avagy be a védők sűrűjébe, aztán lássuk, labda, mire megyünk ketten. Aztán improvizál, és halomra dőlnek a védők. Törő volt ilyen. Meg Maradona és Messi, hogy csak a legnagyobbakat említsük. (Bár ők a gyorsaságukban is joggal bíztak-bíznak, de hogy ne legyen unalmas, mint egy szélső elfutása, cselekkel szórakoznak.) Aztán vannak, akiktől szinte lehetetlen elvenni a labdát, és cselezniük se kell. Hát csatár az ilyen? - fanyalog a drukker. Az, erőszakos, erőcsatár. (Példák Weimper "Paripa" Istvántól Torghelle "Misanyink" Sándorig.) Jól fedezik a labdát - hát mi az, kanca? - fanyalog a drukker. És van még sokféle csel, és a legszebb a sok csel, a szóló, amikor, mint Flóri a brazilok ellen 66-ban, átkígyózik a védelmen, avagy mint kés a vajon, és begurítja, bepofozza, bevágja.
Végül egy történet a világ egyik (a másik Garrincha) legjobb cselezőjéről.
Szombathelyi Haladás VSE-MTK, és - tán nevelési célzatból, elég problémás gyerek volt - Becsei a tarcsiban játszott. Meg Kiss Tibi is. Nem lehettek boldogok, ráadásul a füves melletti fekete salakon volt a meccs. Nem is tették oda magukat, játszadoztak, szórakoztak, kivált Becsei. Ha már ott volt, gondolta, mutat valamit. A nagy cselkirály percekig - nem túlzás, percekig! - húzogatott, balszélső lévén hol máshol, a szögletzászlónál, zsebkendőnyi területen összevissza fektette a szerencsétlen halis bekkeket, kicselezte őket oda-vissza, és mikor már mindenki feküdt, még akkor se adta be. Pedig Kiss Tibi teljesen tisztán (hiszen a hátvédek mind Becsei lábainál hevertek) várta a labdát a tizenegyes pontnál. Józsi, mit szórakozol, add már be!, kiabált a munkanélküli center, mire az: Mi van? Nem érsz rá? De aztán hajszálpontosan a csatár elé ívelt, aki levette, és Mursicsba lőtte a labdát. Tudod, mikor kapsz tőlem labdát még egyszer!, dühöngött a balszélső, és ígéretét - legalábbis ezen a meccsen, de mondják, az egész szezonban, sőt, a rossz nyelvek szerint egész pályafutása alatt - betartotta. Szava- és labdatartó ember volt, nyugodjon békében.
Középkezdés, Becsei elkéri a labdát, és most már nem adja oda senkinek, az Istennek se.
(A szócikk megtalálható A futball ábécéje és más történetek című, a könyvhétre megjelenő kötetben.)
