Az ellentétek az összes hagyományosan magyar ellentétpár mentén megjelentek, urbánusok-népiesek, nemzetiek-kozmopoliták, zsidók-antiszemiták - bár ez utóbbit nyíltan sohasem láttam megjelenni, ahogy a politikai nézetkülönbségek sem jelentek meg nyíltan, az akkori világ nem engedte. Még a matematika egyes ágai is szépen le lettek osztva, volt, amit az egyik tábor művelt, volt, amit a másik, és mindkét tábor mélyen lenézte a matematikának a másik által nemzetközileg is számottevő színvonalon művelt ágait.
Az ELTE-n például két analízis tanszék volt, minden második évfolyamot az egyik, illetve a másik vezetett be az analízis rejtelmeibe. A matematikai tételek persze mindkét tanszék esetében ugyanazok voltak, de amit csak lehetett, másképpen építettek fel. Mindkét felépítés teljesen korrekt és egzakt volt, de ami az egyik tanszéknél nagy, fontos tétel volt, azt a másik oldal egy másik tétel egyszerű következményeként mutatta be, és viszont. Ez magának az oktatásnak egyáltalán nem ártott, mert mindkét tanszék ki tudott állítani nagy formátumú, színvonalas előadókat, akik a hallgatók számára érdekfeszítővé és fontossá tudták tenni a tantárgyukat - ki-ki a maga módján.
Én sokáig nem is vettem észre a háttérben feszülő óriási ellentéteket - már akkor sem voltam fogékony erre a fajta törzsi háborúra. Személyesen harmadéves koromban szembesültem vele először, amikor variációszámításból vizsgáztam - ez a "másik" tábor specialitása volt. Utolsó éjjel készültem fel, és reggelre sikerült is annyira megtanulnom, megértenem az anyagot, hogy négyesre minden bizonnyal le tudtam volna vizsgázni. De jött egy terhes lány, akit természetesen előreengedtem. Utána jött néhány nagyon izguló elsőéves, előreengedtem őket is. Végül délután jutottam be, és mihelyt leültem, azonnal mély álomba merültem. A professzor megpróbált néhányszor felébreszteni, hogy kiadja a tételt, de nem járt sikerrel. Természetesen kirúgott.
Ahogy álmatagon kóvályogtam az egyetem folyosóján, találkoztam az "egyik" tábor egyik képviselőjével, aki szupertehetséges matematikus lévén már egyetemistaként is tanított minket. Kérdezgetni kezdett a vizsgáról, hogy sikerült. Mondtam, kirúgtak. Mély felháborodás ült ki az arcára: Miiiii? A Kósa kirúgta a Mérőt? Ebből óriási botrány lesz! Alig tudtam megnyugtatni, hogy teljesen jogosan rúgott ki. Egy percig sem hitte el, amit mondtam, számára, az örök eminens számára elképzelhetetlen volt egy viszonylag jó hallgatótól ilyen linkség. Végül, ha meggyőzni nem is tudtam, arról sikerült lebeszélnem, hogy botrányt csináljon. Amúgy az utóvizsgán, amire rendesen felkészültem, és ki is aludtam magam, simán jelest kaptam.
Akkoriban a legtöbben Lovász Lászlót tartottuk a legtehetségesebb fiatal magyar matematikusnak, pedig igen erős volt a mezőny, tucatnyi matekolimpiai aranyérmes közül emelkedett ki. Lovász azóta messzemenően igazolta ezt a vélekedést: a világ legkiválóbb egyetemein tanított, a Microsoft kiemelt kutatója volt, a legjelentősebb matematikai díjakat nyerte el, és néhány hete a Magyar Tudományos Akadémia elnökének választották.
Lovász nem tartozott egyik táborba sem. Néhány évvel ezelőtt így nyilatkozott erről az időről: "Úgy éreztem, hogy nem tudok itt maradni, mert a légkört nem tudom elviselni. És azt kell mondanom, hogy akkor is szerencsém volt: rendelkeztem ugyanis egy meghívással, amire akkor, abban a helyzetben igent mondtam. És elmentem bő két évre. Későbbi 'elmeneteleimnek' is volt önvédelem-jellege. A 90-es évek elején nem bírtam a felfokozott politikai vitákat, a túlfűtött politikai hangulatot, úgy éreztem, hogy ebben az országban nem lehet tudománnyal foglalkozni."
Az 1990-es években, amikor az országban kitört ugyanaz a "törzsi" ellentét, ami a matematikusok között már évtizedek óta mérgezte a levegőt, a matematikusok hirtelen abbahagyták ezt. Egy friss, már az Akadémia elnökévé választása után született interjúban Lovász így nyilatkozott: "Ez annyira természetellenes volt, hogy amikor egy idő után a közösség egymásra nézett, lehetett látni, hogy mindenki arra gondol, ezt most már hagyjuk abba." Majd így folytatta: "Én azt remélem, hogy a matematikában túl vagyunk rajta, és ez biztat, hogy talán az egész országban történik valami hasonló."
Valóban, bár mindkét oldal részéről ma is vannak afféle utóvédharcok, a matematikusok között ma már sokkal normálisabb a légkör. Lovász reménye, hogy "a matematikában túl vagyunk rajta" teljesen indokoltnak tűnik. Az a tény, hogy ezt az embert választotta meg az Akadémia az elnökének és ezt a választást a politika sem akadályozta meg, számomra arra utal, hogy történhet valami hasonló az egész országban is.
Néhány hónapja megkeresett Varga Domokos György, akit egy kicsit ügyetlenül megírt és nagyon csúnyán félreértett 1990-es cikke miatt a baloldali, liberális oldal a sátán szószólójának, a numerus clausus élharcosának kiáltott ki. Megkeresésének nem volt semmi konkrét célja, csak úgy érezte, talán szót tudunk érteni egymással néhány fontos kérdésben. Hosszasan beszélgettünk személyesen is és e-mailekben is. Kiderült, hogy szinte semmiben sem értünk egyet, mégis egy-két fontos dologban igen - például abban, hogy ezt a törzsi háborút most már abba kéne hagyni. És ami a legfontosabb: miközben alapvetően nem értettünk egyet, meg sem fordult a fejünkben, hogy utáljuk egymást. Két ember kifejtette egymásnak a nézeteit a világról, egyik sem akarta meggyőzni a másikat, és mindketten sok mindent megértettünk a másik szempontjaiból annak ellenére, hogy egészen alapvető dolgokban továbbra sem értünk egyet.
Felemelő pillanat lesz, amikor az egész országban egymásra nézünk, és mindenki arra gondol, hogy ezt most már hagyjuk abba. Talán nincs is olyan messzi ez a pillanat, mint gondolnánk. Én akkor úgy fogom érezni, hogy végre megérkeztünk Európába. Varga Domokos György akkor úgy fogja érezni, hogy végre hazaérkeztünk. És mindkettőnknek igaza lesz.
