Itt a pálya
Mottó 1. Bízom benne, hogy a következő hazai mérkőzését a vágányok között fogja lejátszani a Kelen SC. (Stefancsik Lajos, a Multi Rocco FC edzője)
Mottó 2. Mint aki a sínek közé esett... (Kosztolányi Dezső)
A füvesre persze nem engedték fel őket, maradt a hátsó földes, a sínek mentén. Pár lépés a vasúti, pálya. Vigyázz, ha jön a 7-es, gyors.
A focit fűre találták ki és nagypályára, ám játszani mindenütt lehet. A hátsó földesen, őszi, vigasztalan esők, tavaszi záporok, hirtelen hóindulások idején, akkor, amikor a füvest kímélni kell. Az a legszebb, hogy épp ilyenkor alkalmatlan a hátsó pálya, tenger tócsa, mocsár, vaddisznócsapás, ám a hátsó pálya ilyenkor van elemében, mint egy jó csatár, mutatja magát, tócsáiban az eget: itt vagyok, rám lehet számítani. A csapatok meg kijönnek, fanyalognak, nem akarnak játszani. Mint a múltkor a Postás. Hogy ők nem vetkőznek. Az öt és felesen áll a víz. Na és, máshol se folyik. Kijöttek ide a világ végére, mért nem szóltunk. Náluk lehetne, térdig ér a fű. Nem. A hazai pályát s a véle járó előnyt (hagymás, zsíros kenyér a büfében), nem adjuk föl. Majd elzarándokoltok megint. A Postás mindig kétszer jön. Akkor talán már lehet a füvesen, ami most itt terpeszkedik, szűzkurva, ha játszani szeretnénk rajta, jön a gondnok (csősz, létesítményvezető, az isten), és lezavar. Mint egykoron egy pofont, apánk. Mert a szobában (gangon, veteményesben, nagyszekrényben) fociztunk. Mert játszani mindenütt lehet.
Akkor is, ha nincs kivel. Egész álló nap rugdaltam a labdát a (lehetőleg frissen meszelt) ház falának nagyanyámnál unalmas nyarakon, szépen helyezett nyomokkal különösen a "léc" (padlásajtó) alá, ha fölé ment, lehurrogtak a padlás nyomasztó csöndjéből a galambok. Nagyanyám bezárt a nyárikonyhába, írnék levelet anyáméknak azonnal, vigyenek haza. Ám legyeket öldöstem, kapukat csináltam belőlük, egyikük lett a labda, még mozgott. Játszottam, a viaszkos vásznon, velük. Mert játszani mindenütt lehet.
Akkor is, ha nincs mivel. Péterrel Kőszegen, a szünetekben, gesztenyével fociztunk, kineveztünk egyet, elég nehéz volt aztán megtalálni a többi közt, ráadásul mindenki lent az udvaron, a logopédia meg a gyogyó, nekiestünk a lányoknak, kerülgettük a sok hülyét, alig bírtunk eljutni a kapukig. Az enyém volt az internátus kapuja, övé az iskoláé. Persze ránk szóltak, aztán megint, aztán le se jöhettünk szünetre, fociztunk, igazi labdával a padok közt. Röhögtünk, ezek hülyék. Nekünk most a legjobb, akkor még nem tudtam.
Akkor az igazi, ha labda is van, meg vannak többiek, kell két csapat. Tolcsván a szünetekben a kőfal mellett volt a pálya, a kőfal oldalvonal s "kapufa", egyoldalas volt a játék, olykor bekerültünk az udvar közepére, sok fociidegen közé, rúgtuk a port és egymást és őket is, izzadtan ültünk be a következő órára, vártuk az újabb csengetést. A foci, a szünetek miatt jártunk iskolába, számoltuk az eredményt, az órákon összevesztünk, jöttek a tanárok, a teremben fiúizzadtság, faszveríték, kinyittatták az összes ablakot, épp a pályára láttunk, még csöndes volt, a kőfal mellett két kődarab, azon tűnődött, múljon-e. Még megvannak a kapufák. Rég kicsöngettek, utoljára, az utolsó óra után sincs még végeredmény. Ahogy a költő mondja.
Én lányt akartam, később aztán nem bántam, hogy öcsém született, lehetett neki kapura rugdosni, néha nagy kegyesen beálltam én is. Tízből egyszer én védtem. Ketten már tudtunk egyérintőzni, kimentünk az udvarra vagy a folyosóra, ha esett. Esőben két dolgot lehet csinálni: nézni, az esőt, és focizni. Felállítottuk a rácsos, jó nehéz, vas lábtörlőket a folyosó végén, ha ledőlt, gól. Ledőlt, nagyot döndült, kijöttek, hagyjuk abba, nem hagytuk. Gól, megint jöttek, bezavartak. Lehetett megint esőt nézni. Aztán döndült az a bizonyos pofon, nekem, én vagyok a nagyobb, legalább nekem lehetne. Ezt mér kaptam?, mit csináltatok a fallal. Már megint a fal. A gólnál, amikor a labda bement, vagyishogy kiment, az esőbe, ha fölé ment, akkor is, futottunk utána, ráadásul mi is eláztunk, ami a kisebbik baj, ám a labda sáros lett, meg a fal, nem is a mienk a folyosó, az iskoláé!, erre kaptam még egyet. Nem az életnek, az iskolának focizunk. Ahogy a költő mondja. Az iskolában laktunk, itt a pálya, el- / szökni focizni nem lehet hazulról / titokban játszani izzadtan ne igyál! / és csapzottan kiinni a vizet a kútból, anyám féltett, néhány tüdőgyulladás után a foci be lett tiltva, a konyhából rálátott az iskolaudvar (a pálya) felére, én mindig a másik felén játszottam, hol csatárt, hol védőt tehát, a többiek csodálkoztak, nem mertem elmondani, kiröhögnek, nem értették, miért nem lépem át a felezővonalat, miért nem indulok el a labdával, figyeltem a fenyőfát a konyhablak előtt, ez volt a határ, így lettem félpályás futballista, azóta se megyek vissza vagy előre, tudom, anyám a konyhában tésztát szűr és figyel.
Focizni mindenütt lehet, hóban, szélben, napsütésben, harmatban, s ha, lejtőn, emelkedőn, kocsmában, marhavagonban, rakétasilóban, temetőben, sírok közt cselezgetve, az nagy széles mezőn, az szép ligetben, erdőn, toronyiránt, a réten át, leengedett medencében, pincében, padláson, mólón, lépcsőházban, hálókocsiban, két pont közt, legrövidebb út, a foci, hegyek-völgyek között, ha zakatol a vonat, nyílt pályán, titokban. Mindig, mindenütt.
Miskolcon, a lakótelepen, az aszfaltúton fociztunk, kövek a kapuk, az autósok már tudták, nem jártak arra. Néha egy-egy idegen odatévedt, megállt az autóval, várt. Hogy szedjük föl a köveket. Mi meg, hogy jöjjön csak, nem esik bántódása, az autónak. Menjen el szépen a kövek fölött. Egyik se merte, szép nagy kövek voltak, a Gömöriről hoztuk, a sínek mellől.
Akkoriban nem jutott eszünkbe, hogy a vágányok között is lehet. Kicsit köves a talaj, ám ruganyosak a talpfák, az oldalvonalak vasból, jól láthatók, megcsillan rajtuk, mint a hátsó pálya pocsolyáin a nap. Túl magas töltést ne válasszunk, a labda elgurul, erdei kisvasút, híd, viadukt nem az igazi.
Legjobb az alagút, vakvágányon. Hol vagyunk.
