Sajó László: Öt és feles (Plener)

  • 1998. február 19.

Egotrip

Kéne egy hómúzeum, bejáratnál hóember, vitrinben jégszilánk, installáció: rókanyomra halk havazás. Addig is: könyörgés a műjégnél, dobjanak már ki egy darabot, tudja meg a gyerek, mi az a hav. Nézi, nem hiszi.

Kéne egy hómúzeum, bejáratnál hóember, vitrinben jégszilánk, installáció: rókanyomra halk havazás. Addig is: könyörgés a műjégnél, dobjanak már ki egy darabot, tudja meg a gyerek, mi az a hav. Nézi, nem hiszi.

Lanyha szellő teraszt kíván. Ám a kocsmákban tél van, összecsuklott napernyők, székek, asztalok láncon, rozsda marja, ha nap ragyog. Ülnék hova ki. Komámnak panaszkodok, mondja, gyere. Cipel kifelé a városból, gyerünk, gyerünk, Angyalföld. Aha. Már látom a kisvendéglőt, kockás terítőt, rézsút tűz a nap, sörhabot oszlat. Ahogy azt én képzelem. Gyanús lakótelepen járunk, fölboncolt konténerek, tavalyi újság a homokozóban, friss kutyaszar. Mit nekem, süt a nap.

Ez az, mondja komám, belépünk a lépcsőház melletti gyerekkocsi-tárolóba, ma közért. Vagyis élelmiszerbolt, kisbolt, élelmiszerbolt, ki van írva: Ázsia. Akkor megjöttünk. Sörnyitó fölakasztva, önkiszolgáló. Menjünk a teraszra, betonlapok a bolt előtt, újságosstand összecsukva, lelakatolva, ez légyen asztalunk, álldogálunk, ma szép nap, a kilátás is, belelátok a lakótelepbe. Négy óra van, a nap még mindig, szobák elsötétítve, megy a szerelemjogánváratlanutazásknájtrájder. Apák nem akarnak hazaérni, vagy lopakodnak strandpapucsban kilókenyérért, most vagyok itt először, köszönnek. Felest isznak, de túl hamar lesz vége, kell a kísérő. Aztán sóhajtva el, mi is, nem jutunk messzire. Dózsa György, Váci út, felelj nekem. Leszek-e. A teraszon már alig van hely, a dolgozó nép elfoglalta a szomszédos kínai büfé előtti placcot is, az ajtóban sörösrekesz, megtelik, mire az est. Egydekás üvegek a kukába. Férfiú támasztja a korlátot jó ideje, az aluljáróból jött, nem megy tovább. Aztán mégis, a lámpaoszlop a cél, szurkolunk, odaér. Szünet. Komám meséli, a faluban valaki felakasztotta magát, rohannak a feleségéhez, az fölkapja a nagykést, fut, hogy levágja. Szomszéd kedélyesen, mi az, elszaladt a disznó, el, a disznó. Ez is nézi a lámpaoszlopot már vagy öt perce, úgy látszik, nem jó, elindul az Árpád híd felé, ekkor történik a csoda. Befordul balra, szabályosan, odaimbolyog egy fához, megtapogatja, de mindenütt ám, ahol éri. És legyenek rügyek. Szentferenc, frászt, az madaras. Maradjunk abban, hogy a kötél helyét keresi, avagy áldozatot mutat be, magát, az égnek. Húzza, magára, az időt, otthon már rettegnek, mindjárt odaér. Velünk most hova?

Lehel piac, már pakolnak, a nap mint reklám irodaház üvegén, árusok hűlt helyére telepedünk, templomsziluett, érzed, már rosszabbodnak a nappalok. Még bemegyünk a plénerről egy presszóba, nem kéne, zárt kör, a kör bezárult, még két üveg, csak hogy meglegyen az öt, feles most nem volt. Ferdinánd híd, élmunkás, mit akarok én itt, álmunkás, balra a Rámpa, felszegett fejjel nézik a feketefehéret, mutatják, megölték a sajtócézárt. Akkor most erről nem beszélnek, tekintetek újra a fröccs mélyén. Jobbra a Nyugati, bemondják itt is a hírt.

A gyereknek a Holle anyót mesélem, legalább képzelje el a havazást, ahogy a tollpihék az ablakból... Holle anyóval álmodom, fiatal és, és véres késsel hasítja föl a párnámat, a kést belém rejti el, menekül. Másnap feltámad a szél, hogy egy téglakerítés rádőljön egy huszonnégy éves nőre, hogy meghaljon, négyéves fia életveszélyesen. Az országban szerte erdőjelzőtüzek gyúlnak a hónak, hova essen. Hiába mondom a gyereknek, dobja vissza ezt a darabot a műjégre, lesz másik, csak szorongatja, álmában is, már víz, csurom.

Hav lesz tavaszra.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.