Kéne egy hómúzeum, bejáratnál hóember, vitrinben jégszilánk, installáció: rókanyomra halk havazás. Addig is: könyörgés a műjégnél, dobjanak már ki egy darabot, tudja meg a gyerek, mi az a hav. Nézi, nem hiszi.
Lanyha szellő teraszt kíván. Ám a kocsmákban tél van, összecsuklott napernyők, székek, asztalok láncon, rozsda marja, ha nap ragyog. Ülnék hova ki. Komámnak panaszkodok, mondja, gyere. Cipel kifelé a városból, gyerünk, gyerünk, Angyalföld. Aha. Már látom a kisvendéglőt, kockás terítőt, rézsút tűz a nap, sörhabot oszlat. Ahogy azt én képzelem. Gyanús lakótelepen járunk, fölboncolt konténerek, tavalyi újság a homokozóban, friss kutyaszar. Mit nekem, süt a nap.
Ez az, mondja komám, belépünk a lépcsőház melletti gyerekkocsi-tárolóba, ma közért. Vagyis élelmiszerbolt, kisbolt, élelmiszerbolt, ki van írva: Ázsia. Akkor megjöttünk. Sörnyitó fölakasztva, önkiszolgáló. Menjünk a teraszra, betonlapok a bolt előtt, újságosstand összecsukva, lelakatolva, ez légyen asztalunk, álldogálunk, ma szép nap, a kilátás is, belelátok a lakótelepbe. Négy óra van, a nap még mindig, szobák elsötétítve, megy a szerelemjogánváratlanutazásknájtrájder. Apák nem akarnak hazaérni, vagy lopakodnak strandpapucsban kilókenyérért, most vagyok itt először, köszönnek. Felest isznak, de túl hamar lesz vége, kell a kísérő. Aztán sóhajtva el, mi is, nem jutunk messzire. Dózsa György, Váci út, felelj nekem. Leszek-e. A teraszon már alig van hely, a dolgozó nép elfoglalta a szomszédos kínai büfé előtti placcot is, az ajtóban sörösrekesz, megtelik, mire az est. Egydekás üvegek a kukába. Férfiú támasztja a korlátot jó ideje, az aluljáróból jött, nem megy tovább. Aztán mégis, a lámpaoszlop a cél, szurkolunk, odaér. Szünet. Komám meséli, a faluban valaki felakasztotta magát, rohannak a feleségéhez, az fölkapja a nagykést, fut, hogy levágja. Szomszéd kedélyesen, mi az, elszaladt a disznó, el, a disznó. Ez is nézi a lámpaoszlopot már vagy öt perce, úgy látszik, nem jó, elindul az Árpád híd felé, ekkor történik a csoda. Befordul balra, szabályosan, odaimbolyog egy fához, megtapogatja, de mindenütt ám, ahol éri. És legyenek rügyek. Szentferenc, frászt, az madaras. Maradjunk abban, hogy a kötél helyét keresi, avagy áldozatot mutat be, magát, az égnek. Húzza, magára, az időt, otthon már rettegnek, mindjárt odaér. Velünk most hova?
Lehel piac, már pakolnak, a nap mint reklám irodaház üvegén, árusok hűlt helyére telepedünk, templomsziluett, érzed, már rosszabbodnak a nappalok. Még bemegyünk a plénerről egy presszóba, nem kéne, zárt kör, a kör bezárult, még két üveg, csak hogy meglegyen az öt, feles most nem volt. Ferdinánd híd, élmunkás, mit akarok én itt, álmunkás, balra a Rámpa, felszegett fejjel nézik a feketefehéret, mutatják, megölték a sajtócézárt. Akkor most erről nem beszélnek, tekintetek újra a fröccs mélyén. Jobbra a Nyugati, bemondják itt is a hírt.
A gyereknek a Holle anyót mesélem, legalább képzelje el a havazást, ahogy a tollpihék az ablakból... Holle anyóval álmodom, fiatal és, és véres késsel hasítja föl a párnámat, a kést belém rejti el, menekül. Másnap feltámad a szél, hogy egy téglakerítés rádőljön egy huszonnégy éves nőre, hogy meghaljon, négyéves fia életveszélyesen. Az országban szerte erdőjelzőtüzek gyúlnak a hónak, hova essen. Hiába mondom a gyereknek, dobja vissza ezt a darabot a műjégre, lesz másik, csak szorongatja, álmában is, már víz, csurom.
Hav lesz tavaszra.
