A feladvány első hallásra egyszerűnek tűnt: mi a nők legfőbb vágya? Arthur kifaggatta összes udvarhölgyét, nemesasszonyát, ám ők sokféleképpen válaszoltak: volt, aki az örök szépséget vágta rá, mások szerint a fiatalság, a gyermek, a szeretet, a házastársi hűség a nők legfőbb vágya. Arthur végül egy ijesztő külsejű erdei boszorkányra akadt egy fa tövében, s neki is feltette a kérdést. Meglepetésére a boszorkány frappáns válasszal szolgált: a nők legfőbb vágya, hogy legyen joguk dönteni. Sietett is Arthur a helyes válasszal, de előbb be kellett váltania a boszorkánynak tett ígéretét, miszerint egy lovagja feleségül veszi őt. Az ara az esküvő éjszakáján szépséges nővé változott, ám szépsége nem a teljes napon át tartott. Ha éjjel szép volt, nappal ismét boszorkánnyá változott, s ha nappal tündökölt, éjszaka boszorkány lett. Az újdonsült férj, Gawain lovag kérlelte boszorkány-tündér feleségét, ha lehet, éjjel legyen inkább vonzó és kívánatos. Felesége erre így válaszolt: hát nem éppen a választás szabadsága a nők legfőbb vágya? Végül nem Gawain, hanem a felesége döntötte el, hogy mikor melyik alakban jelenjen meg.
Nos, ha már a több száz éves legenda szerint is a döntés szabadsága a nők legfőbb vágya, vajon miért telik ennyi időbe ennek a mindennapi elismerése? Nem csak a nőkkel szembeni erőszakra, a zaklatásokra gondolok – mely esetek mögött mindig az búvik meg, hogy a nő választása nem számít –: ezúttal a kötődés és a nőkhöz fűződő viszonyok egyoldalúságának technikai dimenzióiról lesz szó.
Egyre bizonyosabb, hogy a humanoid robotok korában ismét feledésbe merült a nők választási szabadságának tisztelete: az egyoldalúság iránti vágy a robotokban többszörös erővel tovább él. Sophia, a mesterséges intelligenciával is felszerelt robotnő Szaúd-Arábiában már állampolgárságot is kapott. Bár külsejét Audrey Hepburn ihlette, kiképzése nyíltan feltárja robot voltát, neki ugyanis – szemben más robottársnőivel – még parókája sincs. Türelmesen válaszolgat a feltett kérdésekre, nem vág közbe, viszont szépen rebegteti a szempilláját. Számos interjút adott, s olykor zavarosnak hangzó válaszait mintha nőies megjelenése lenne hivatva feledtetni: talán nem véletlenül.
Népszerűek a kihívóan nőies vagy épp kislányos megjelenésű robotok is. A japán Ericát 2016-ban az év legélethűbb robotnőjének tartották, ez a gép a japán női szépségideálhoz illeszkedve inkább csitrit mintáz. A híres humanoid robotokban, az engedelmes és szép robotnők mosolygós, a kérdésekre udvariasan felelő válaszai mögött nehéz nem meglátni a konstruktőrök vágyát a statikus, kiszámítható nő után. Egyes robottervezők nyíltan „nőtökéletesítésről” beszélnek, és személyre szabható akcentusú, mellméretű, küllemű társas és szexrobotokat ígérnek a vásárlóknak. Így egyszerre teljesülhet be a megvásárolt szerelem és a programozott, minden speciális férfiigényt kielégítő szerető utáni vágy. És nemcsak a testi paraméterek tervezhetők a felhasználó igényei szerint, de a robot személyiségét is be lehet táplálni: hideg vagy érzéki, vidám vagy félénk gépnők is letölthetők. Azok a robotok, amelyek nem valamiféle meghatározott és szűrt adathalmazból, a tervező vagy a vásárló interakcióiból építik fel személyiségrepertoárjukat, hanem például a közösségi média bugyrait is tanulmányozhatják, már kevésbé képesek barátságos személyiséget magukra ölteni: mintegy visszavetítik, sőt, felnagyítják a rasszista, szexista megjegyzések tömegét. Nem mintha erre lennének beprogramozva, de az intelligens, autonóm robot maga is képes a tanulásra. A szexrobotként reklámozott Harmony megalkotója, Matt McMullen pedig már az embertárspótlás lehetőségéről beszél. Manapság nincs idő az ismerkedési rituálékra, s az „ideális” paraméterekkel felruházott, személyre szabott, megvásárolható „nő” nem szervez keresztbe, nála nincs „nem érek rá”, és nincs „fáj a fejem” sem – állítja szemrebbenés nélkül a büszke tervező.
A társas kötődés helyettesítése robotokkal nem új keletű idea. Az 1996-ban útjára bocsátott tamagocsikat gazdáiknak gondozni kellett, különben az elektronikus játékállatka elhalálozott. Az élethű kiképzés és a mesterséges intelligencia kombinációja azóta jelentősen átalakította a robotipart. A japán android-építő, Isiguro Hirosi 2002-ben ötéves kislánya pontos másolatát készítette el, hogy így a saját gyermeke és a robot együtt nevelkedhessenek, és az összehasonlítás számos kísérlet alapja lehessen. Isiguro szerint a beszélgetés, eszmecsere úgyis csak illúzió, az ember valójában csak a saját gondolatait ismerheti.
Feminista szempontból megdöbbentő az engedelmes, odaadó, dús idomú lányrobotok iránti kereslet, és az, hogy a tervezők egyikének sem jutott eszébe az elmúlt pár évtized emancipációs törekvéseinek felhasználása a robotépítés során. A kereskedelmi igényeket nyilván nem lehet elfojtani – de a tökéletesedő technika parazita módjára, észrevétlenül beférkőzik gondolatainkba, nevel, színlel és vonzóbbá teszi e pótlékokat. A megnyerő, esztétikus kivitel pedig elfedi az érzelmi sivárságot.
Az okosan és etikusan kivitelezett, támogató, segítő robotokra nagy szükség van az élet más területein, például a fogyatékkal élők, az idősek ellátásának segítésében. Az emberi, lelki törődést ezek a gépek sem tudják helyettesíteni, de a fizikait talán igen. A támogató robotoknak nem kell okvetlenül vonzó, nőies háztartási alkalmazottakra emlékeztetniük – lehetnének semleges vagy nem humanoid megjelenésűek is. De vajon az eladásra szánt nőrobotok adhatnak-e szeretetet embertársaiknak, s lesznek-e valaha szerethetők? Kialakulhat-e intimitás robot és ember között?
Valójában aligha beszélhetünk ilyesmiről: helyette a Lacan által is használt extimitás jelenségével állunk szemben, azaz az intimitást eszközökbe helyezzük ki, de így csak eltávolodunk tőle. Ha a robotot pótszernek használjuk, az intimitás akár személyiségtorzító is lehet. Kötődhetünk hozzá, függővé is válhatunk tőle, de ez még nem szeretet, ahogy a robotnak sem parancsolhatjuk meg, hogy szeressen. A robot felmondja a szerelmes mondatokat, akár még jókor, jó helyen is, de ez nem a szerelemhez szükséges interakció. Hiszen a szeretet nem lehet valamely adatbázisból dolgozó program, ahogy erőszakkal sem lehet kikényszeríteni. Választás dolga: még ha nem is a szó szoros értelmében akaratlagos választásé. Hisz’ én érzem csak, hogy van – és ez adja a választási jogomat az intimitáshoz. Kant szerint a mások iránti szeretet érzés és nem pedig kötelesség. Nem szerethetek pusztán azért, mert akarom azt, és még kevésbé, mert szeretnem kéne. A szeretet kötelessége épp ezért abszurd. A másokkal szembeni jóindulatú viselkedés persze elvárható – de ez más, mint a szeretet vagy szerelem.
Donna Haraway, a technológia, a robotika és az emberi lélek összefüggéseinek legendás feminista gondolkodója 1984-es Cyborg Manifestójában még alapvetően elfogadja és üdvözli a gender-dichotómián kívüli kibernetikát. Ám a mesterséges intelligencia és a nemiség összekapcsolása napjaink humanoid robotjaiban nem igazolja e korai ideákat. Visszazökkentünk a 20. századba: a csábos szájú, igéző robotnők kütyükké váltak, s nem az embergép nem nélküli világa köszöntött be. Jobban tesszük, ha inkább szeretteinkre figyelünk: még ha szeszélyesek és kiszámíthatatlanok is, és akár naponta döntenek arról, hogy tündérek vagy boszorkányok akarnak-e lenni.
