Cseresnyési László: Nyelv és neurózis

A nyelvek agóniája

  • Cseresnyési László
  • 2018.02.18 14:01

Egotrip

Azt mondják a dallasi Summer Institute of Linguistics jeles tudósai, hogy a világon ma beszélt mintegy hatezer nyelvnek legalább a fele ki fog halni a század végére. Az utóbbi ötven évben majdnem annyi nyelv tűnt el a földgolyóról, mint a megelőző két évszázadban: jelenleg átlagosan kéthetente hal ki egy nyelv.

Igen változatos módokon lehet meghalni, és ez a nyelvekre is igaz. Bár a nyelvhalál szó általában csupán a nyelvcsere (nyelvváltás) szó kissé patetikus változata, előfordult néha gyors halál is, vagyis az, hogy a nyelvet az azt beszélő nép kiirtásával semmisítették meg. Ausztráliában vagy Amerikában az őslakos népcsoportok némelyikét egy-két hét leforgása alatt mészárolták le (és mint Henry Reynolds és más ausztrál történészek könyveiből tudjuk), olykor pusztán alkalmatos mozgó célpontként. Majd (néhol az 1960-as évekig) erőszakkal szakították el a családjuktól a „vad” gyerekeket, hogy civilizált úriembert faragjanak belőlük. Kevin Rudd miniszterelnök Ausztrália (!) nevében kért bocsánatot 2008 februárjában az átnevelő intézményekbe, táborokba kényszerített bennszülött ausztráloktól. Az Egyesült Államokban az indián ügyek hivatala bentlakásos rendszert hozott létre a családjukból kiszakított gyerekek számára. Kegyetlen büntetés járt azért, ha valaki az anyanyelvén szólalt meg. Az indián nyelvek és kultúrák megfojtásának filozófiáját Richard H. Pratt fogalmazta meg páratlan tömörséggel: „Öld meg az indiánt, és mentsd meg az embert” (1892). Japánban is hosszú időn át szisztematikusan irtották az őslakos ainukat, akik egykor az ország északi részén éltek. Az etnikum mára alig húszezer főre zsugorodott, az ainu nyelvet valamilyen szinten még használni tudó személyek száma pedig talán 20 fő lehet. Egyébként a népirtásban bűnös államokban ma úgymond az „elveszett” nyelv és kultúra

felélesztésére nyelvtanfolyamokat szerveznek, skanzenek és témaparkok épülnek. Néhol úgy tesznek, mintha ezt a kultúrantropológusok által „disneyfication”-nek (< Disneyland) nevezett gyakorlatot üzleti megfontolások helyett a kollektív vezeklés igénye motiválná.

A nyelvváltás, azaz a nyelv „halálához” vezető hanyatlás folyamatát általában az állam erőszakos fellépése indítja el. Ma is számos példája van annak, hogy a politikai hatalom birtokosai otromba módon beavatkoznak az emberek életébe, és törvényileg korlátozzák bizonyos nyelv(ek) használatát, mert úgy vélik, egységes nyelvhasználat nélkül veszélybe kerülhet az állam politikai egysége, vagyis az édes haza. Például I. Jakab (azaz James), aki személyében egyesítette az angol és a skót koronát, törvényben tiltotta meg Skócia ősi kelta nyelvének (Scottish Gaelic) bármely nyilvános használatát (1616), de már VIII. Henrik idejében is az Anglia és Wales egyesítését lezáró törvény (1536) tiltotta a walesi nyelv használatát minden hivatalos ügyben. Az elnyomó nyelvpolitika hagyományos jelenség, szinte mindenütt ez a „történelmi alapeset”. Például Okinava annektálása (1879) után a japánok is azonnal hozzáfogtak az okinavai nyelv elsorvasztásához, ennek első lépése az volt, hogy egyszerűen „dialektusnak” (hógen) minősítették az okinavait (a két nyelv közti távolság a svéd és az angol közti eltéréshez hasonlítható). Megpróbálták fokozatosan kialakítani a kizárólag japán nyelven való iskolai oktatást, majd egy idő után szégyentáblát (hógen-fuda) akasztottak az okinavaiul megszólaló diák nyakába, amiként egykor a bretonul vagy más helyi nyelven megszólaló diák nyakába facipőt volt szokás akasztani Franciaországban. Az okinavai nyelv sorvadása csak az 1930-as években következett be: ma már csak az öregek beszélik, és használatának kizárólagos színtere a magánszféra. Okinava 1945 és 1972 között amerikai igazgatás alatt állt, majd a sok százezres okinavai anyanyelvű közösség tagjai az 1970-es években már nem néztek hátra, hanem igyekeztek betagolódni a dinamikus japán társadalomba és nyelvi kultú­rába. A revitalizációhoz, egy haldokló vagy halott nyelv felélesztéséhez több kell, mint a hagyomány tisztelete – az élhető élet perspektíváját is mellékelni kellene hozzá.

Azt hiszem, a „globális nyelvhalál” megdöbbentő jelenségét főként a kisebb nyelvi közösségek státusának a megváltozása magyarázza. A világon ma létező nyelvek mintegy negyedének ezer főnél kevesebb anyanyelvi beszélője van, és ezeknek a nyelveknek általában szűkül a használati köre, azaz töredezik a nyelv. Apró közösségek persze korábban is léteztek, de a mai világban ezek már nem maradhatnak autonóm és elszigetelt egységek. A szomszédság nyelve (vagy az államnyelv) egyre mélyebben hatol be a kis nyelvi közösségek mindennapi életének bizonyos színtereibe – kiszorítva onnan a közösség eredeti nyelvét, és előbb-utóbb bekövetkezik a nyelvváltás. Ha a nyelv nemzedékek közötti átadása már nem folyamatos, ha sérül a nyelv hálózata, és a beszűkülés során kiszorul az oktatásból is, akkor a családi nyelvhasználat már nem lesz képes azt fenntartani. A történet ezzel véget is ér. A nyelvek pusztulása nem az „utolsó beszélő” halálával következik be, hanem jóval korábban, amikor az új nemzedék már a többségi társadalom tagjaként akar élni, és annak a nyelvén próbál boldogulni. Ez a döntés persze ritkán spontán, általában a hatalom erőszakos fellépése, illetve brutális gazdasági kényszer vezet el hozzá.

Minőségi változásról van tehát szó, nem pusztán a beszélő közösségek lélekszámának a zsugorodásáról. Ugyanis az emberiség fele a világ tíz nagy nyelvének valamelyikét beszéli, de még ezek között is akad, amelynek fogynak a beszélői. Ilyen például a japán: az ország lakossága ugyanis 2010-ben 128 millió fölé emelkedett, de aztán hirtelen fogyni kezdett, és a demográfusok véleménye szerint a 21. század közepére a japánok száma újra 100 millió alá esik majd. Szintén zsugorodik az a félszáz nyelv, amelynek ma tízmilliónál több beszélője van. Ebbe a kategóriába tartozik a magyar is – Magyarország lakossága ugyanis az 1980-as évek óta kb. 750 ezer fővel csökkent (nem a Nyugat-Európában dolgozó magyarokról van szó, hiszen azok továbbra is magyar nyelvűek). A magyar nyelv zsugorodik, de nincs visszaszorulóban, nem „romlik a minősége”, és nem lép a helyébe valamely másik nyelv az élet egyes színterein. A „kétnyelvűség réme” sem fenyegeti a magyarokat, annál is inkább, mert az idegen nyelvek ismerete még mindig egy szűk elit privilégiuma. Nem kell tehát aggódnunk, hogy egy szép napon egy másik nyelv, mondjuk, az angol, lassan elkezdi kiszorítani a mi édes anyanyelvünket. Hogy végül kizökkenjen zsanérjából a világ, és egy napon Tóni, az ismerős hentes a Fény utcai piacon már ne is értse többé a szép magyar szót: Húsz deka libatöpörtyűt kérek. Egyetlen kiút lehetséges ebben a nehéz helyzetben – előrántani a mellényzsebünkből a legjobb angolságunkat, és megismételni a kérést: Half a pound of goose cracklings, please.

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.

Politikai inszeminátor

Egy ország találgatja éppen, hogy mi a fenét is akar ez az egész jelenteni. Hogy Gattyán György, aki a LiveJasmin nevű site-ján keresztül élő webkamerás pornóval begyűjtött nagyjából 300 milliárd forintot, most minden előzmény nélkül miniszterelnök-jelöltként bukkant fel a honi média megfelelő bugyraiban. 

Apácától nyalókáig

Az elsősorban tematikus kiállításokat bemutató, programjaival a tradíciót és a történelmi eseményeket szokatlan fénytörésben vizsgáló 2B Galéria 19 alkotót felvonultató csoportos kiállítása most a kakast állítja a középpontba.

Itt mindenki figyel

A szerző specialitása, hogy olyan zárt világokról fest részletes képet, amely a legtöbb ember számára még szeleteiben sem megközelíthető: ilyen volt a magyar szervezett bűnözés 1970-es évektől zajló történetére koncentráló Maffiózók mackónadrágban, majd a kokain magyarországi szerepét az 1920-as évektől napjainkig végigkövető Magyar kóla is.

Nem szentírás

  • Balogh Magdolna

A szerző eddig kilenc történelmi tárgyú könyvet jelentetett meg, amelyek közül a legsikeresebb a 2017-ben Goncourt-díjjal kitüntetett, a nemzetközi kritika által is egekbe dicsért Napirend, amelyben Hitlernek a második világháborút előkészítő tárgyalássorozatát írja meg egy afféle fekete komédiában. 

A hetedik napon

A neves olasz részecskefizikus jókor volt jó helyen: ott lehetett a genfi részecskefizikai központ, a CERN Nagy Hadronütköztetőjének (LHC) Kompakt Müon Szolenoid (CMS) kísérleti programjában, ahol például a sötét anyagot alkotó egzotikus részecskék, extra dimenziók és a nevezetes Higgs-bozon után kutattak a fizikusok.

A nemlét sűrűsége

  • Radics Viktória

Fantasztikusan érdekes Lanczkor Gábor új könyve. Műfaját tekintve talán a „prózaversek” megjelölés áll legközelebb e több mint kétszáz szövegdarabhoz; én temetőjáró könyvnek nevezem a Sarjerdőt, poétikailag pedig a norvég Edvard Grieg Lyriske stykker (Lyric Pieces) című, tíz könyvbe sorolt, naplófolyamot képező zongoradarabjaihoz közelítem; ezek negyven év termését tartalmazzák szépen összekomponálva a 19. század második feléből. Ahogy a szóló zongorafutamok, úgy a Sarjerdő is egészében érvényes.

Emígy

Önéletrajzi ember – Szerb Antal találóan és evidens módon így jellemezte Goethét (egyszersmind Saint-Simon herceget és Proustot), s ez a megfogalmazás okvetlenül ráillik Granasztói Pálra (1908–1985) is.

Tárgyversek során

  • Domsa Zsófia

„Meg akarom neked mutatni a világot, a maga valóságában, ahogy itt van a szemünk előtt, folyamatosan. Csak így tudom én magam is felfedezni” – írja Knaus­gård a születendő lányának szóló levélben, amelyet a könyvben háromszor húsz rövid esszé követ.