Cseresnyési László: Nyelv és neurózis

A nyelvek agóniája

Egotrip

Azt mondják a dallasi Summer Institute of Linguistics jeles tudósai, hogy a világon ma beszélt mintegy hatezer nyelvnek legalább a fele ki fog halni a század végére. Az utóbbi ötven évben majdnem annyi nyelv tűnt el a földgolyóról, mint a megelőző két évszázadban: jelenleg átlagosan kéthetente hal ki egy nyelv.

Igen változatos módokon lehet meghalni, és ez a nyelvekre is igaz. Bár a nyelvhalál szó általában csupán a nyelvcsere (nyelvváltás) szó kissé patetikus változata, előfordult néha gyors halál is, vagyis az, hogy a nyelvet az azt beszélő nép kiirtásával semmisítették meg. Ausztráliában vagy Amerikában az őslakos népcsoportok némelyikét egy-két hét leforgása alatt mészárolták le (és mint Henry Reynolds és más ausztrál történészek könyveiből tudjuk), olykor pusztán alkalmatos mozgó célpontként. Majd (néhol az 1960-as évekig) erőszakkal szakították el a családjuktól a „vad” gyerekeket, hogy civilizált úriembert faragjanak belőlük. Kevin Rudd miniszterelnök Ausztrália (!) nevében kért bocsánatot 2008 februárjában az átnevelő intézményekbe, táborokba kényszerített bennszülött ausztráloktól. Az Egyesült Államokban az indián ügyek hivatala bentlakásos rendszert hozott létre a családjukból kiszakított gyerekek számára. Kegyetlen büntetés járt azért, ha valaki az anyanyelvén szólalt meg. Az indián nyelvek és kultúrák megfojtásának filozófiáját Richard H. Pratt fogalmazta meg páratlan tömörséggel: „Öld meg az indiánt, és mentsd meg az embert” (1892). Japánban is hosszú időn át szisztematikusan irtották az őslakos ainukat, akik egykor az ország északi részén éltek. Az etnikum mára alig húszezer főre zsugorodott, az ainu nyelvet valamilyen szinten még használni tudó személyek száma pedig talán 20 fő lehet. Egyébként a népirtásban bűnös államokban ma úgymond az „elveszett” nyelv és kultúra

felélesztésére nyelvtanfolyamokat szerveznek, skanzenek és témaparkok épülnek. Néhol úgy tesznek, mintha ezt a kultúrantropológusok által „disneyfication”-nek (< Disneyland) nevezett gyakorlatot üzleti megfontolások helyett a kollektív vezeklés igénye motiválná.

A nyelvváltás, azaz a nyelv „halálához” vezető hanyatlás folyamatát általában az állam erőszakos fellépése indítja el. Ma is számos példája van annak, hogy a politikai hatalom birtokosai otromba módon beavatkoznak az emberek életébe, és törvényileg korlátozzák bizonyos nyelv(ek) használatát, mert úgy vélik, egységes nyelvhasználat nélkül veszélybe kerülhet az állam politikai egysége, vagyis az édes haza. Például I. Jakab (azaz James), aki személyében egyesítette az angol és a skót koronát, törvényben tiltotta meg Skócia ősi kelta nyelvének (Scottish Gaelic) bármely nyilvános használatát (1616), de már VIII. Henrik idejében is az Anglia és Wales egyesítését lezáró törvény (1536) tiltotta a walesi nyelv használatát minden hivatalos ügyben. Az elnyomó nyelvpolitika hagyományos jelenség, szinte mindenütt ez a „történelmi alapeset”. Például Okinava annektálása (1879) után a japánok is azonnal hozzáfogtak az okinavai nyelv elsorvasztásához, ennek első lépése az volt, hogy egyszerűen „dialektusnak” (hógen) minősítették az okinavait (a két nyelv közti távolság a svéd és az angol közti eltéréshez hasonlítható). Megpróbálták fokozatosan kialakítani a kizárólag japán nyelven való iskolai oktatást, majd egy idő után szégyentáblát (hógen-fuda) akasztottak az okinavaiul megszólaló diák nyakába, amiként egykor a bretonul vagy más helyi nyelven megszólaló diák nyakába facipőt volt szokás akasztani Franciaországban. Az okinavai nyelv sorvadása csak az 1930-as években következett be: ma már csak az öregek beszélik, és használatának kizárólagos színtere a magánszféra. Okinava 1945 és 1972 között amerikai igazgatás alatt állt, majd a sok százezres okinavai anyanyelvű közösség tagjai az 1970-es években már nem néztek hátra, hanem igyekeztek betagolódni a dinamikus japán társadalomba és nyelvi kultú­rába. A revitalizációhoz, egy haldokló vagy halott nyelv felélesztéséhez több kell, mint a hagyomány tisztelete – az élhető élet perspektíváját is mellékelni kellene hozzá.

Azt hiszem, a „globális nyelvhalál” megdöbbentő jelenségét főként a kisebb nyelvi közösségek státusának a megváltozása magyarázza. A világon ma létező nyelvek mintegy negyedének ezer főnél kevesebb anyanyelvi beszélője van, és ezeknek a nyelveknek általában szűkül a használati köre, azaz töredezik a nyelv. Apró közösségek persze korábban is léteztek, de a mai világban ezek már nem maradhatnak autonóm és elszigetelt egységek. A szomszédság nyelve (vagy az államnyelv) egyre mélyebben hatol be a kis nyelvi közösségek mindennapi életének bizonyos színtereibe – kiszorítva onnan a közösség eredeti nyelvét, és előbb-utóbb bekövetkezik a nyelvváltás. Ha a nyelv nemzedékek közötti átadása már nem folyamatos, ha sérül a nyelv hálózata, és a beszűkülés során kiszorul az oktatásból is, akkor a családi nyelvhasználat már nem lesz képes azt fenntartani. A történet ezzel véget is ér. A nyelvek pusztulása nem az „utolsó beszélő” halálával következik be, hanem jóval korábban, amikor az új nemzedék már a többségi társadalom tagjaként akar élni, és annak a nyelvén próbál boldogulni. Ez a döntés persze ritkán spontán, általában a hatalom erőszakos fellépése, illetve brutális gazdasági kényszer vezet el hozzá.

Minőségi változásról van tehát szó, nem pusztán a beszélő közösségek lélekszámának a zsugorodásáról. Ugyanis az emberiség fele a világ tíz nagy nyelvének valamelyikét beszéli, de még ezek között is akad, amelynek fogynak a beszélői. Ilyen például a japán: az ország lakossága ugyanis 2010-ben 128 millió fölé emelkedett, de aztán hirtelen fogyni kezdett, és a demográfusok véleménye szerint a 21. század közepére a japánok száma újra 100 millió alá esik majd. Szintén zsugorodik az a félszáz nyelv, amelynek ma tízmilliónál több beszélője van. Ebbe a kategóriába tartozik a magyar is – Magyarország lakossága ugyanis az 1980-as évek óta kb. 750 ezer fővel csökkent (nem a Nyugat-Európában dolgozó magyarokról van szó, hiszen azok továbbra is magyar nyelvűek). A magyar nyelv zsugorodik, de nincs visszaszorulóban, nem „romlik a minősége”, és nem lép a helyébe valamely másik nyelv az élet egyes színterein. A „kétnyelvűség réme” sem fenyegeti a magyarokat, annál is inkább, mert az idegen nyelvek ismerete még mindig egy szűk elit privilégiuma. Nem kell tehát aggódnunk, hogy egy szép napon egy másik nyelv, mondjuk, az angol, lassan elkezdi kiszorítani a mi édes anyanyelvünket. Hogy végül kizökkenjen zsanérjából a világ, és egy napon Tóni, az ismerős hentes a Fény utcai piacon már ne is értse többé a szép magyar szót: Húsz deka libatöpörtyűt kérek. Egyetlen kiút lehetséges ebben a nehéz helyzetben – előrántani a mellényzsebünkből a legjobb angolságunkat, és megismételni a kérést: Half a pound of goose cracklings, please.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.