Sándor Judit: Testbeszéd

Eurüdiké alászáll

  • Sándor Judit
  • 2019.03.07 12:02

Egotrip

(Szemműtétem története)

Ma sem tudok félelmetesebbet elképzelni, mint amikor az ember egyszer csak elveszíti a szeme világát, különösen, ha évtizedek óta a látásra építette a környezete érzékelését. Nekem egész életemben az olvasás jelentette az egyik legnagyobb örömet.Már gyerekként is faltam minden betűt, képletet, hangjegyet, mindent meg akartam ismerni, látni, tapasztalni, legtöbbször az olvasáson át. Azóta a betűk száma csak nőtt: egyrészt én is író ember lettem, másrészt naponta készülök egyetemi órákra, doktori konzultációkra, így naponta vagy 80-100 oldalt kell elolvasnom, feldolgoznom, értékelnem. Soha nem számoltam azzal, hogy egyszer leginkább a látásomért kell majd aggódni.

Mi, tanárok, mindig a tanítás befejeztével betegszünk meg. Velem is ez történt: 2016 decemberében több szakadás keletkezett a retinámon. Mintha a látóterembe furcsa, pirosas-sárgás mikuláspapír csúszott volna, ami egyre sötétebbé vált és egyre lejjebb húzódott. Minden fizikai behatás, baleset, sérülés nélkül történt, s először fel sem fogtam, hogy mi lehet ez.

 

*

A műtét előtt – bár nem voltam olyan állapotban, hogy mindent pontosan az emlékezetembe véssek –, talán hatig számolták a retinán keletkező szakadásokat. Kezelőorvosom, akivel a másik szememen korábban keletkezett retinavéna-elzáródás miatt már 2014 óta kapcsolatban álltam, sajnos épp külföldön volt, így az utcáról kellett beküzdeni magam a Szemészeti Klinikára. Ilyenkor az ember szíve hangosan ver, kiszolgáltatottnak érzi magát. Bevallom, amikor a zsúfolásig telt folyosón egy idősebb férfi épp azt ecsetelte, miként maradt el már többször a műtétje, annyira reménytelennek ítéltem a helyzetet, hogy otthagytam a sok száz várakozó pácienst, és hazamentem. Aztán a magánrendelésen megerősítették, hogy sürgősen vissza kell mennem a klinikára, mert nagy a baj. A magánorvos egy papírlapra nagy betűkkel ráírta, hogy „kérjük előreengedni, sürgősségi eset”, s ezt magam előtt tartva végre bejutottam. Másnap reggelre jegyeztek elő műtétre.

Reggel a vérnyomásom az egekbe szökött, gyógyszerekkel próbálták levinni, hogy egyáltalán műthető állapotba kerüljek. Több apró betűs tájékoztatót és nyilatkozatot kellett aláírnom, amelyeket kisilabizálni sem tudtam, el is csodálkoztam, hogy a szembetegeknek miért nincs hangos tájékoztató. A folyosón viszont mindenütt kapaszkodó segíti a látássérült embereket. A hatalmas tömeg és a karácsonyi készülődés dacára a nővérek kedvesen kvártélyoztak be a szobámba. Nagy szerencsém, hogy nem sokkal korábban voltam EKG-n, s miután kiderült, hogy erre is szükség van, hazamentem és előkerestem az eredményt, meg egy viszonylag friss, magánlabor által készített leletet is. Karácsony előtt a laborlelet beszerzése még hosszabbra nyújtotta volna a várakozást. Törölközőt elfelejtettem hozni, ilyenkor az ember gondolatai máshol járnak. A műtéti tunikát sem tudtam rendesen felvenni, azt hittem, hátul kell a masnikat megkötni, és már az sem érdekelt, hogy ismét át kellett öltöznöm. A szemem felett filctollal rajzoltak egy pöttyöt. Nem elegáns megoldás, de teljesen érthető. Az aneszteziológus orvosnő szeretetet, gondoskodást árasztott magából, aztán találkoztam a műtétet végző orvossal is, aki valószínűleg jó szakember, de meglehetősen katonás stílusú. Előző nap, amikor szóba került, hogy a műtét során esetleg a szemlencsémet is el kell távolítani, úgy döntöttünk, hogy a dioptria tisztázását a műtétes orvossal beszélhetem majd meg, ezért azt a nyilatkozatot nem írtam alá. Ezt viszont zokon vette az orvos, és csaknem sarkon fordult a műtét előtt. Végül szorult helyzetemben, mindenfajta konzultáció nélkül voltam kénytelen aláírni a nyilatkozatot.

A műtét utáni percekre persze senki sem emlékszik, én sem. Az operáló orvossal többé nem találkoztam, ezért kétségbeesve kérdezgettem a nővéreket, hogy végül szilikonnal vagy gázzal végezték-e a műtétet. Mindkettő arra szolgál, hogy stabilizálja a retinát, de egyáltalán nem mindegy, hogy utána mit kell tenni, például, hogy feküdjön-e az ember. Fura dolog a szembetegség, fájdalommal nem jár, még egy ilyen komoly beavatkozás sem, de a lelki szenvedés szinte minden bugyrát végigjárja, aki ilyet átél. Mivel a szemem begyulladt és szinte minden szövődményt produkált, karácsonykor is, egy héten át mindennap vissza kellett mennem a klinikára ellenőrzésre és a szemembe adott injekciókra. Ezek után általában bekötötték a szemem, és csak mások reakcióiból érzékeltem, hogy milyen látványt nyújthatok. A sokféle gyógyszeres szemcsepp beszerzése után elkövettem azt a hibát, hogy műkönnyet egy átlagos optikai szalonban vásároltam. Az eladó dermedten nézett rám, azt hiszem, én voltam a valaha létező legijesztőbb jelenség abban az Ofotért-üzletben.

A gáz hatvan napig volt a szememben, és ezalatt furcsa vizuális hatások értek. Nem használnám az élmény szót, mert rendkívül ijesztő látvány fogadott nap mint nap, bennem pedig a döbbenet keveredett a félelemmel. Kezdetben úgy éreztem, mintha sötét, zavaros vizű tenger fenekéről néznék felfelé, ahol a tárgyak homályos tömbökké olvadnak össze. A vizsgálaton ilyenkor nem a táblát olvastatják a beteggel, a kéz vízszintes vagy függőleges mozgásának felismerése volt az első és meglehetősen nehéz feladat. Minden reggel más képre ébredtem, mint előtte. Tudtam, hogy ébren vagyok, de a szemem felnyitását halogattam, mert féltem, hogy látok-e, és ha igen, mit; percekig azon vacilláltam, hogy kész vagyok-e lelkileg az aznapi látványra. A kibontakozó világ zavaros és ijesztő volt, nem hasonlított semmiféle valóságos, álom- vagy filmbéli képhez. A fekete buborékon átderengő fény csak lassan kúszott be ideiglenes ha­dészi világomba. A tükörben a másik szememmel azt láttam, hogy a jobb szemem pupillája óriásira tágult és mozdulatlan. Rémisztő volt a mögötte tátongó sötétség – egy halott pupillája. Ahogy a gáz lassanként távozott a szememből, a fénycsík napról napra lejjebb ereszkedett a látómezőmben, és felsejlett a tárgyak körvonala. Mintha valaki lassan kinyitná az alvilág kapuját, s kintről erős fény szűrődik be a látótér felső harmadában.

 

*

Hónapokig a bal oldalamon kellett feküdni, lefelé nézve. Mint kiderült, sajnos hiába, a lencsém elszürkült a gáztól, a lencsetok pedig megvastagodott. Az éjszakák rémületét és az olvasás kínzó hiányát egyetemi előadások és zene hallgatásával próbáltam orvosolni. Furcsa, hogy ez az állapot nem jogosít táppénzre, holott a páciens hetekkel a műtét után sem lát jól. Az egyik rendelésen egy vegyészmérnök el is sírta magát, amikor kiderült, hogy ilyen állapotban is vissza kell mennie dolgozni. És téved, aki azt gondolja, hogy ha a frissen műtött beteg lehunyja a szemét, legalább akkor megnyugtató és ismerős helyzet fogadja. A szemhéjamon ilyenkor kaleidoszkópszerű képletek keringtek. Mint később kezelőorvosom elmagyarázta, ez a lézerrel körbeöltögetett retinám miatt van így.

Több hétbe tellett, mire az így magára maradt bal szemem ismét fókuszálni tudott a betűkre, és ismét tudtam olvasni. Csak most értettem meg igazán, hogy a látás sok apró mozzanata során az olvasás képessége a legérzékenyebb. Lehet úgy látni, érzékelni a tárgyakat, hogy az ember az utcán elboldoguljon, de a betűk egyenetlen sorokban tekergőző, összefolyó masszának látszanak csupán. Számítógépes programokat hívtam segítségül, de ezek megértése nagy figyelmet igényel, hiszen rendkívül monoton hangon és nem az élőbeszéd tagolása szerint ejtik ki a szavakat. A legértékesebb az eleven baráti segítség volt, a kezdetben szükséges felolvasás és a koncertmeghívások. A zene mindennél fontosabb volt ezekben a nehéz időkben.

Hónapokig próbáltam megfesteni a naponta változó látványt, de sajnos nem vagyok elég ügyes. Pedig azt hiszem, hogy nagy segítség lenne egy ilyen ábrasorozat azok számára, akik hasonló tapasztalatokon mennek keresztül. Nekem sokat jelentett, hogy kezelőorvosom csendes hangú, empatikus ember, aki, ha kellett, részletes magyarázattal is szolgált. Fogalmam sincs, hogyan csinálja ezt a mindennapi iszonyú tömegben odasereglő betegekkel. A várakozók közt volt szíjon vezetett rab, idős ember, s neki ne­gyed­óránként kellett ráállnia valaki másnak a hullámhosszára. Szinte órákig ki sem mozdult az asztala mögül.

A második műtét előtt már nem ment fel a vérnyomásom: úgy látszik, mérhető a betegtájékoztatás és a bizalom élettani hatása. Ezt az operációt már nem altatásban végezte a kezelőorvosom, és közben mindvégig magyarázta, hogy épp mi történik. Utána nagy élmény volt, hogy az addig fél éven át kifelé kancsalító szemem visszakerült a helyére, és a kettős látásom is megszűnt. A beavatkozás előtt sok méterrel arrébb is visszatükröződtek a közlekedési lámpa fényei, a számítógépem monitorján pedig minden kétszeresen és ferdén látszott. Hogy megbizonyosodjak e második beavatkozás sikeréről, egész éjszaka kint róttam az utcákat, és minden utamba kerülő közlekedési lámpa fényét gondosan ellenőriztem. A látásom soha nem lesz olyan, mint a retinaleválás előtt volt, de végre kikerültem a sötétség birodalmából.

Neked ajánljuk