Sándor Judit:Testbeszéd

Ajándék a javából

  • Sándor Judit
  • 2019. szeptember 22.

Egotrip

Néha olyasvalakitől kapunk jót, akitől sosem számítottunk volna rá. Sőt, néha nagyobb szívességet kapunk egy ismeretlentől, mint amilyenben közeli baráttól, rokontól, társtól valaha is részünk volt.

Az elterjedt, uralkodó nézet szerint az emberi cselekvések jelentős része mögött rendszerint valamiféle gazdaságilag is kifejezhető érdek áll. Inkább az ébreszt gyanút bennünk, ha valamely szolgáltatásnak vagy adománynak nincs ellenértéke, vagy nem egyértelmű, hogy mi az. Az üzleti logika átjárja az élet megannyi területét az egészségügytől az oktatásig, és belopódzott még az emberi kapcsolatokba is. Az altruizmus megnyilvánulásai kivételesnek számítanak; pedig az önzetlenség – éppen azért, mert felrúgja, kineveti a piaci logikát, s ezzel kilép a megszokottból – kreatívabb és nagyobb hatású, mint bármely remek üzleti ajánlat.

Legalább harminc éve szeretettem volna elmenni a macedóniai (immár észak-macedóniai) Ohridba, meglátogatni a Balkán történelmében oly’ fontos vallási központot, a misztikussággal övezett kolostorokat. De valahogy soha nem jött össze. Idén júniusban több napot Szkopjéban töltöttem. Hivatalos munkám végeztével fél napom maradt a repülőgép indulásáig, s azon tépelődtem, hogy ennyi idő alatt el tudnék-e valahogy jutni a „szláv Jeruzsálembe”. Mivel az út a fővárosból és vissza több óra, a túra most sem tűnt kivitelezhetőnek. Mindenesetre megkérdeztem a hotel recepciósát, hogy nincs-e valami ötlete. Azt tanácsolta, hogy szálljak meg Ohridban, a busz odavisz estére; és még arra is hajlandó lett volna, hogy az utolsó szkopjei szállodai éjszakámat egy ohridira cserélje. Ezt sajnos nem tehettem meg, és különben is, másnap reggel a reptéren kellett lennem. Elszomorodtam, hogy megint nem jön össze a rég vágyott kirándulás – s csalódottságom láttán a recepciós képtelen ötlettel ált elő. Elvisz ő Ohridba, és éjfél körül vissza is érünk. Először nem akartam hinni a fülemnek, azt hittem, viccel. Aztán megkérdeztem, hogy mennyibe kerülne az út – arra gondoltam, hogy talán keresetkiegészítésnek szánja a fuvart. Nagyobb csodálkozásomra csak megvonta a vállát, és azt mondta, semmibe. Esetleg a benzinbe beszállhatnék. Nemsokára véget ér a műszakja, ha jön a váltótársa, indulhatunk is. Felmentem a szobámba, hogy összeszedelődzködjek, ám mire visszatértem a hallba, ő már nem volt ott. Naivságom újabb bizonyítéka, hogy elhittem ezt a tündérmesét – villant át az agyamon. De a szálloda parkolójában ott várt rám a recepciós; elnézést kért, haza kellett mennie az autójáért. Aztán elvitt Ohridba, és vissza is hozott, még a táskámat is cipelte, amikor egy meredek hegyen gyalogoltunk fel az egyik kolostorig. Meg akartam hívni vacsorázni, de nem fogadta el, sőt, az egyik kolostorban ő vett nekem gyertyát. Végül még a benzinköltségnek is csak egy tört részét álltam én, és az utazás végén sem engedte meg, hogy fizessek neki.

Ott, Ohridban értettem meg igazán, hogy az altruizmusnak is vannak fokozatai.

Az önzetlenségnek – amikor a rászorulónak támogatást, alamizsnát, ételt adunk, bármi módon segítjük őt – számos formája létezik. De a szolidáris társadalomban számíthatunk arra, hogy ha mi szorulunk meg, mi is részesülünk valamiféle támogatásban; vagy legalább erkölcsi megerősítésben lesz részünk, ha jót cselekszünk. A társadalmi kapcsolatokban a baráti szívesség fontos, nemes emberi gesztus. Mindig jó, ha van kéznél olyan ismerősünk, aki, ha kell, bevisz a kórházba, segít a költözésnél vagy végighallgatja szívfájdalmunkat. De e szép emberi megnyilvánulásoktól sem idegen a viszonosság reménye: ha nem is okvetlenül anyagi értelemben, de a barátok mégiscsak számíthatnak egymásra. Sőt, e viszonyok rendszerint épp ezen várományok alapján működnek. Még egyértelműbb a helyzet, ha valaki egy fontos személynek, kollégának, netán a főnökének segít: ha nem is azonnali anyagi juttatásért, de valamifajta szívesség reményében teszi ezt. Így van ez akkor is, amikor hódolója ajándékokkal, virágcsokrokkal, vacsorameghívással halmozza el a szeretett személyt. Teljesen altruistának mégsem nevezhető a szerelmes lovag, hisz’ vár valamit – szerelmet, családot, rövid társkapcsolatot vagy együttlétet. És meglehet, az anyai gondoskodás tekinthető a legkevésbé reciprocitáson alapuló cselekedetnek, de gyakran még a szülői szeretetet is a remélt viszonosság fűti. Sok társadalomban erősen él az elképzelés arról, hogy az idős szülőt élete vége felé majd a gyermeke segíti, támogatja, ápolja. És a gyermekek felnevelése amúgy is kötelesség, tehát az altruizmus itt is csak korlátozottan értelmezhető.

Egy szó, mint száz: bizonyos esetekben éppen az ajándékok láncolata alkotja a társadalom láthatatlan szöveteit. Ilyenkor nem feltétlenül annak adjuk vissza az ajándékot, akitől kaptuk. Erről szól Marcel Mauss, a francia szociológus híres tanulmánya, az először 1925-ben publikált Az ajándék. Mauss antropológiai kutatásokra alapozva azt állítja, hogy igazából sohasem létezik ingyen ajándék. Az ajándékok bonyolult hálózata a piacihoz képest alternatív csererendszer, amely főképp olyan helyeken működik, ahol a piac nem. Egyes társadalmak fontos építőeleme az altruizmus láncolata – ha ma segítek neked, te holnap segítesz másvalakinek, s ezáltal a jó cselekedet társadalmi szokássá válik. És igaz a fordítottja is, ha egy társadalomban – különösen a tehetősebbek – felrúgják ezeket a normákat, és mértéket nem ismerve csakis önös érdekeik maximalizálására törekszenek, az feldúlja a társadalmat. Senki sem bízhat abban, hogy szorult helyzetében szívesség menti ki – az érdekmaximalizálásból a társadalmi szolidaritás teljes kizárása is következhet. Pedig életünk során mindnyájunkkal előfordulhat, hogy egy szívesség életbe vágóan fontos lehet; és vannak olyan szívességek, amelyek pénzben nem is fejezhetők ki. Ilyen lehet egy szervadományozás, véradás vagy hogy valaki éjszaka a lerobbant autónk mellől hazavisz. Az önzetlenség és altruizmus nélkülözhetetlenek a társadalomban.

Azt hiszem, Ohridban mind közül a legtisztább ajándékban volt részem. A recepciós egy idegennek segített, aki sem társadalmi kapcsolatokkal, sem pénzzel, sem mással nem tudja viszonozni a szívességet. Ráadásul a segítség nem is volt életbe vágóan fontos, csupán egy vágy teljesítése – nos, ez volt az igazi önzetlenség. Épp ezért volt igazi, inspiráló erkölcsi élmény. Míg a kiszámítható, érdekek szerint berendezett emberi kapcsolatok könnyen válnak unalmassá, gépiessé, az ilyen váratlan, kreatív ajándékok adják az élet szépségét. Hiába próbálja minden piaci logika azt sulykolni, hogy ez mára megszűnt, feleslegessé vált – nem, igen­is létezik. Én találkoztam vele.

Neked ajánljuk