Néha az az érzésem, hogy folytatásos regényt írok, amelynek egy Szókratész nevű (Platón által kitalált?) görög a főszereplője. Legutóbb éppen arról győzködött bennünket, hogy a filozófia önismeret; ráhagytam. Ha számára az a legfontosabb, hogy megtudja, vajon Tüphonhoz hasonlatos-e vagy pedig szelídebb és egyszerűbb lény, akinek természeténél fogva valami isteni és minden elvakultságtól mentes jelleg jutott osztályrészéül, hát legyen. Azt azonban legutóbb már nem tudtam elmagyarázni, ki is az a Tüphon. Pótolom mulasztásomat. Egy szörny, a kinézete több mint ijesztő, s szörnyű nagy hatalma volt mindaddig, amíg Zeusznak nem sikerült ráborítania Etna hegyét, melynek belsejéből Tüphon azóta is tüzet okád. Van a mítosznak számos más változata is, azokat itt most nem sorolom; nekünk csak az a fontos, hogy regényem főhőse még azt is el tudta képzelni, hogy netán ehhez a szörnyhöz hasonlít. A lényeg az, hogy Szókratész Platón formázta szavai nyomán arra jutottam, hogy a filozófia nem más, mint önismeret. Mindenképpen lehet így tekinteni rá.
Önismeret? Kinek az önismerete? Hát a filozófusé. De mi oka van a filozófusnak az Ismerd meg önmagadat! parancsának eleget téve, a végeredményt publikussá tenni? Miért olyan fontos ez az egyetlen individuum – másoknak is? Főhősünk ugyancsak megelőzte korát. Ha csak a filozófia tudományosságának korát vizsgálom (mondjuk Descartes-tól Hegelig), rájövök, hogy ennek a kornak az igyekezete – megérteni, mi is az ember – olyan általánosságok kimondásához vezet, melyek fokozatosan unalmassá váltak. Ahogy Kierkegaard mondja – már egy olyan korban, amikor a filozófia letett arról, hogy szigorú tudománnyá váljon –: „Idővel az ember beleun az általánosról és megint csak az általánosról szóló örökös locsogásba” (Søren Kierkegaard: Az ismétlés – Constantin Constantius próbálkozása a kísérleti pszichológiában – ford. Gyenge Zoltán). Úgy tűnik, főhősünk már vagy 2500 évvel ezelőtt is így látta.
A dilemma súlyát talán enyhíti Kierkegaard – szintén a fentebb idézett művében megfogalmazott – gondolata: mindig szem előtt kell tartani, hogy az emberi önmegismerés „dialektikus küzdelem”, „…melyben a kivétel betör az általánosba, […] ritka és felettébb bonyolult folyamat, melyben a kivétel átküzdi és mint igazolt állítja önmagát. […] Egyik oldalon áll a kivétel, másikon az általános, és maga a küzdelem egy különös viszály az általánosnak a kivétel körül csapott lárma miatt érzett haragja és türelmetlensége és az általános különös vonzalma között; az általános ugyanis éppúgy örül a kivételnek, mint ahogy az ég a megtért bűnösnek, jobban mint a kilencvenkilenc igaznak. A másik oldalon küzd a kivétel elszántsága és makacssága, s egyben gyengesége és sérülékenysége. Ez egy párbaj, amelyben az általános a kivétellel harcban mérkőzik meg, s e küzdelem által egyúttal megerősödik. Ha a kivétel ezt a vesződséget nem bírja ki, akkor az általános sem segít rajta, épp oly kevéssé, mint ahogy az ég sem segít annak a bűnösnek, aki a bánat gyötrelmét nem képes elviselni. Az energikus és eltökélt kivétel, bár viszályban van az általánossal, mégis annak gyökérhajtása, megőrzi önmagát. A helyzet a következő: a kivétel azzal, hogy önmagát elgondolja, az általánost is elgondolja; azzal, hogy önmagát működteti, az általánost is működteti; azzal, hogy önmagát magyarázza, az általánost is magyarázza. A kivétel tehát önmagát és az általánost is állítja, és ha az általánost alaposan tanulmányozni akarjuk, akkor pusztán egy jogos kivétel után kell néznünk; az sokkal világosabban mutat meg mindent, mint maga az általános.”
Vagy ha nem, hát kisnyúl… ahogy mondani szokás. De Kierkegaard nyomán felmerült bennem egy másik lehetőség. Mégpedig Takács Ádám Michel Foucault-ról szóló könyvét olvasván (Az idő nyomai. Michel Foucault és a történelem problémája). Foucault a jelen diagnózisára vállalkozott, s ennek kapcsán tartja szükségesnek felvetni a kérdést, hogy „kik vagyunk mi, és mit jelent az, amit mondunk”. Hogy a filozófiai önismeret eszerint sem nem a jogosult kivételt, sem nem az emberi individuumot mint olyat kutatja, hanem azt, ami a jelen emberét más korok emberével szemben jellemzi.
Idáig jutottam, amikor a gondolatmenetet két közeli ember halála is megzavarta. S hirtelen az az érzésem támadt, hogy egy időre félre kell dobnom mindazt, amiről locsogtam, s át kell gondolnom, mit is mondanak a filozófusok a halálról. Nem mintha ez enyhítené a gyászt. Valami mégis erre kényszerített. Epikurosz „ugrott be”: „Ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, amikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk többé.” A gondolat, éppúgy, mint a most következő spinozai, mindig is nagyon szimpatikus volt a számomra. Spinoza a következőt mondta az Etikában: „A szabad ember semmire sem gondol kevésbé, mint a halálra; bölcsessége nem a halálról, hanem az életről való elmélkedés.” Sorolhatnám napestig a filozófusok gondolatait a halálról, bölcs és, nem tagadom, fontos gondolatokat, szeretteim halálának árnyékában valami mégis kielégületlenül hagy. Sőt, mi több, hirtelen mélyen problematikusnak érzem a fent idézett két állítást is. Hogyhogy nincs jelen a halál, amíg mi létezünk, én létezem? Nagyon is, nyomasztóan jelen van. S ha az ész parancsa szerint élek, azaz szabad ember vagyok, hogyhogy nem gondolhatok a halálra, a másik ember, a szeretett lény halálára? Amíg élt, rendkívül fontos volt a számomra, most azonban már semmit sem tudok kezdeni vele?
Előkaptam egy ősrégi írásomat. „De ha a magam halála nincs is a magam számára, a másoké… Ez mindig megmarad.” Én lennék az egyetlen, na, egye fene, „filozófus”, akit a mások halála érdekelt? Bizonyára nem. Mégsem találtam a „kollégáknál” utalást erre. És persze nagyon is jól tudom, hogy Epikurosz vagy Spinoza és sokan mások szintén nem voltak közömbösek a mások, a szeretteik, a barátok halálával szemben. Filozófiai bölcsességükkel csupán az egyén haláltól való rettegését szerették volna – legalább enyhíteni. Filozófiai választ kerestek ott, ahol a többség valami transzcendens hatalom karjaiba menekült és menekül, a nyugati világban többnyire az egyház, s amióta az egyház hatalma megrendült, mindenféle áltudományos gondolamenetek segítségével. Mert, ugye, az nem lehet, hogy én, ÉN, aki önmagamat megismerni hivatott vagyok, egyszer csak eltűnök. Semmivé válok. Már Szókratészünk is – legalábbis tanítványa tanúsága szerint – hinni kezdett a nagyszerű túlvilági életben. Epikurosz és Spinoza viszont arra buzdítottak, hogy vegyük tudomásul a megsemmisülést. Tudom, nem könnyű.
