Egotrip

Egy tízévesforma gyerek jön az asztalhoz, és arról érdeklődik, akarunk-e újságot venni. Majdnem félrenyelem a kóserszilvát, amikor meglátom, mit árul, a Levente 1940. március 16-i száma van a kezében, és néz rám a szemével, főleg az egyikkel, míg a másikkal inkább másfelé.

Végre át vagyok világítva. Mintha egyes fontos tisztséget töltenék be.

Ki fogunk esni, ez fekete-fehéren (a csapat színe, java) kiderült már ősszel, a tavasz csak formalitás, formán és viccen kívül, játszani csak úgy, becsületből, izomból, ne menjen szét a csapat, van cél.

Most akkor eddig megvolnánk, itt a nyár is, a kormány(nak) már feláll, s mire ezt olvasod, kedves olvasó, kíméletlenül fel lesznek sorolva a minisztériumok. Alig lesz publicista ebben a rekkenő magyar hőségben, aki ne fogná majd elsütni azt a viccet, hogy az egyiket a Nemzeti Kulturális Ökörség Minisztériumának kellene majd nevezni; akkor én erről most lemondok. Azt sem taglalom e helyt, hogy ez az örökség-ökörség-ügy valami olyasmit sugall, ami már megvan, de jó nekünk, amit csak kicsit szidolozgatni kell, vitrinbe tenni, leporolgatni, olykor kimeszelni: s hogy ez például az én kultúraképemnek valahogy nem felel meg, istenkém, bennem lehet a hiba.

Itt a vég, itt a vég, ordította egy ordítással, nemkülönben boritallal karbantartott hang a Földes Ferenc Gimnázium ablaka alatt a nyolcvanas évek kezdetén. E látnok, mint kiderült, Végh Antal újabb könyvét árulta csak egy ponyvás IFA platójáról az igazságra szomjazóknak, mindamellett mégsem volt hazudós. Odafent ugyanis épp egy derék, vitán felül jobb sorsra érdemes matektanár harmadik infarktusának módszeres előkészítése folyt, csak ő még nem tudott róla, hogy ez egyben végzetes lesz, így joggal reménykedett, bosszút áll az érettségin mindenért, mert amit hall, nem neki szól, másfelől az, hogy az udvar fénykora a hetvenes évtizeddel véget ért, számos jelből nyilvánvaló volt.

Könnyű szívvel vettem én a globált eddig, de most valami belesajdult, valamit megéreztem az otthontalanság fájdalmából a játékboltban, a Duna Plazában. A New York-i játékboltok válogatott kínálata: Whitney, a tinédzser Barbie, lányos műanyag tagokkal, Monica-mosollyal. G. I. Joe. A Csillagok háborúja miniatűr makettjei, emelt zsebpénzű gyűjtőknek. Rettenthetetlen collect them all szörnyek és harcosok, kurrens videójátékok és rajzfilmek után mintázva. Éppen mint nálunk Brooklynban, a Church Avenue-n, a sarki mindentudó boltban.

Na most van elegem az egészből, most akarok elmenni innen, jónapotkívánok, szeretnék valami faluféle helyen lakni, ahonnan faxon küldözgetem az üzeneteket, és ki lehet ülni a kertbe, a ház elé, ahonnan látszik a brokkoli növekedése, de ha nem, akkor közelebb lehet menni, le lehet guggolni mellé, aztán egészen, de tényleg, onnan már kifejezetten látni, ahogy bokrot bont a virágzat (béka, ahogy anyám hívja), ott lenne jó.

A múltkoriban azt találtam mondani, hogy a világvége eljött, és ezzel nem a nagy medve tőzsdei megroggyanására, nem is a kiújuló távol-keleti krízisre vagy éppenséggel a távozóban lévő El Ni-óra, még csak nem is a 2K problémára utaltam, hanem arra, hogy a minden eddigi mértéket meghaladó vállalatösszeolvadási boom bizony a gazdasági fellendülés végének közeledtére hívja fel a figyelmet. A dolog nyilvánvaló közgazdasági alapjainak bolygatása helyett csak annyit mondok, hogy ebben a században szinte minden nagyobb összeolvadási és felvásárlási hullám recesszióval végződött. Ez járt a fejemben, amikor a világvégén sopánkodtam, de igazából magam sem gondoltam komolyan, mert az ember szereti elhinni, hogy a jó örökké tart. (A dolog jellegét tekintve a mennybe kerülés lehet ilyen, de ez rajtunk, földi halandókon nem segít.)

Júniusban újrakezdjük? Amióta a választáson győzött a Fidex-MDF Polgári Pár (és egy kicsit már előtte), egyre szivárog az aggodalom, hogy lesz-e új törzsi kultúrharc, kell-e bárkinek bármitől félnie, jön-e a Dunába lövető jobboldal, támad-e a liberális-chartás médiaértelmiség, meg lesz-e szállva a három médiakuratórium, menesztik-e Bálint Andrást az Erzsébet téri parkoló éléről, ilyenek.

Egy napon arra fogok ébredni, hogy új polgári kormányunk legpolgáribb pártjának egyik polgári vezetője bejelenti: ők, mármint a polgári kormány, arra kaptak a polgároktól felhatalmazást, hogy a mirelit zöldborsó árát másfél százalékkal csökkentsék, míg viszont e felhatalmazás értelmében a sárga bermudák ára a jövőben 6,78 százalékkal magasabb lesz.

Olyan izgalmasan azért nem alakult mindig, mint ahogy azt a múlt alkalommal megénekeltem volt. Ha Csengős néni infernális, leginkább egy rozsdásodó gőzeke beüzemeléséhez fogható indulását a szürke hétköznapok töksötét hajnalán valaki véletlenül álomban túlélte, már csak abban bizakodhatott: Skriba Barnáné Motoros Mária talán délutános. Mert ha nem, amit fél négykor megnyert a vámon, fél ötkor a réven elveszett, amikor erre volt kénytelen ébredni az összes, jobb sorsra érdemes lakó: kelj fel, paraszt, indíts borért, lejárt a dögölés! Szolgálat van, húzzam farokra, aki a vonatot kitalálta! Kettőkor megjövök, négy liter itt legyen! Tóth bácsit megkínálod, más tróger nem iszik, magad súrolsz-pucolsz, rendet rakol, ha rájársz, meglakolsz, töködet leveszem! Ha nem mozdult az első szóra, ráöntött egy lavór vizet, amiben a mérhetetlen testét ezt megelőzően lecsutakolta.

Mi tartja meg őket? Nem is csak hogy ennyi csábítás között - de ennyi kötelező csábítás között, ennyi identitásformáló, versenyképesség-mérő, kívánatosságfokozó csábítás között. A szemüket a könyvre szegezik - nem tudom elolvasni, pedig szeretnék belelesni -, és némán mondják a szöveget. A könyv mindig kicsi, többnyire kemény fedeles. Az ajkuk pedig jár, nem úgy, mint a többi, metrón olvasó utasé. A számtalan sok olvasóé, akiknek a választásait szintén szeretném megérteni (vajon miért olvassa ez a sokfülbevalós, hip-hop nadrágos latino gyerek Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából című kisregényét?), mindazonáltal ez utóbbi választások a pluralitás és a vele járó sokistenhit New York-i világában a priori és minden szociális és kulturális rejtély ellenére is érthetőbbnek tűnnek, mint az előbbi, az efféle pluralitás csábításait konok mormolással kivédő monoteizmusé.

Olyan kis, kedves feje van, lehet vagy nyolcéves, egyik kezével az orrában turkál, a másikkal a spárgát fogja, én meg állok előtte hülyén, de céltudatosan, el fogom tőle venni a kutyát, éppen rossz pillanatomat fogta ki, jövök lefelé a speedről, ilyenkor se istent, se embert, kopasz vagyok, és nagydarab, persze, beteg kislány, mindjár´ beleverem a fejét a rücskös betonba, szerencsére nem szólal meg, csak bőg, mintegy gombnyomásra, szerintem azonnal abbahagyja, ha eltűnök a sarkon, az anyja meg, mint egy rakás szerencsétlenség, de állj, mondjunk valamit az előzményekről.

Nem tudunk mit kezdeni ezzel az emberrel, mi, médiamunkások. Se a lenyelés, se a kiköpés nem játszik, az újságját nemigen olvassuk, a híveivel szóba nem állunk, a törvényhozásba kerülés okait értelmesen kielemezni nem tudjuk. Marad az interjú mint műfaj, a kérdezés mint pótcselekvés, a szembesítés a kinyilatkozások és a tudati mélyrétegek rögvalóságával, a stúdióbeli izzasztás, a kőkemény rákérdezés az antiszemita mivoltra. Pedig a homokórás kampányműsorokba hívás kényszere megszűnt, a MIÉP elmondta, amit tud gazdaságról, társadalomról, NATO-ról, Síp utcáról, az élet lényeges kérdéseiről tehát. Nincs az a szalon, ahol ő ne lenne képes. Nem tudom, mit akarunk még megtudni a párt elnökétől.