Mi tartja meg őket? Nem is csak hogy ennyi csábítás között - de ennyi kötelező csábítás között, ennyi identitásformáló, versenyképesség-mérő, kívánatosságfokozó csábítás között. A szemüket a könyvre szegezik - nem tudom elolvasni, pedig szeretnék belelesni -, és némán mondják a szöveget. A könyv mindig kicsi, többnyire kemény fedeles. Az ajkuk pedig jár, nem úgy, mint a többi, metrón olvasó utasé. A számtalan sok olvasóé, akiknek a választásait szintén szeretném megérteni (vajon miért olvassa ez a sokfülbevalós, hip-hop nadrágos latino gyerek Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából című kisregényét?), mindazonáltal ez utóbbi választások a pluralitás és a vele járó sokistenhit New York-i világában a priori és minden szociális és kulturális rejtély ellenére is érthetőbbnek tűnnek, mint az előbbi, az efféle pluralitás csábításait konok mormolással kivédő monoteizmusé.
Tinédzserkorú felnőttek: rosszul szabott, fekete öltönyben és kalapban a fiúk, zárt kiskabátban, lábszárközépig érő, divatmentes szoknyában, középkorúhölgy-kalapban a lányok. Formátlan, decens spiritualitás, amely elfedi a testet, és lehántja az erotikus burkot a fiatalságról. Leülnek a diadalmasan sugárzó latino és fekete lányok közé, felnéznek, ha a machismo túláradása már elviselhetetlenül hangos, aggodalmasan kissé, annak tudatában, hogy a másik oldalon található a testi fölény, de tökéletes szellemi immunitással. Így a legkönnyebb elképzelni a haszid fiatalokat: spirituális maradványként, a kihívó erotika és az identitásképző fogyasztás formálta saját világ, a youth culture hiányaként. Mi tartja távol őket ettől a világtól - vagy másképpen, mi tartja meg őket a Yiddishkeitben?
A Beis Moshiach Magazine Online legutóbbi száma főként micvákkal foglalkozik. Micvákkal elsősorban annak tartozunk, akinek nevét még az előzékeny angol nyelvű kiadásban is csak G-d jelöli, másodsorban azonban, és épp ilyen jelentőségteljesen, embertársainknak. Illetőleg hát a többi haszidimnak, testvéri szeretettel. És ez nehéz. Miért nehéz?
A lubavitchi rebbe szerint amikor az ellenfelek végső gyilkos ölelésben összefonódnak, s az egyik már-már felülkerekedik, a másik is hirtelen erőre kap. S hasonlóképpen, éppen abban a pillanatban, amikor a zsidó megpróbál helyesen davenálni, nefes habehamisza mindenféle idegen gondolatokat ébreszt benne, hogy akadályozza a kavanáját. Ezt nem értem, de sejteni vélem, mire gondol a rebbe.
A micva célja a teremtés tökéletesítése, közelebbről pedig az, hogy mindent megtegyünk haszid és egyéb zsidó testvéreinkért. 613 micva van, azért ilyen sok, hogy minden dolgot felölelhessen a világon, s megmondja, hogyan legyen és hogyan ne legyen, mondja Yosef Y. Paltiel rabbi. 613 - memorizálni elég sok, de hogy mindent lefedjen a világon, ahhoz ezt a világot elég kicsinek kell gondolnunk. Kicsinek kell megtartanunk. Ezt már én gondolom, Borough Park, az ortodox negyed szélén ücsörögtömben.
Tudom, hogy a haszidok harcolnak azért, hogy a világuk megmaradhasson kicsinek - külön iskolákat akarnak, s változó sikerrel küzdenek meg értük New York állam jogrendszerével, spirituálisan megfelelő (nem koedukált) kollégiumot akarnak, és sajtóvisszhangot keltő kivonulást rendeznek a Yale-en. Ebből a harcból én, aki Borough Park szélén élek, nem látok semmit. Csönd van, béke, nyugalom, a haszidok nem élnek az utcán. Ez a zártság kihívó. Nem ellenséges, de undok, és ezt könnyű félreérteni. Miért nem öltözködnek úgy, mint más rendes emberek? - kérdi tőlem egyszer a fiam. Megrémülök. Igaz, akkor is megrémültem, amikor kifogásolta, hogy a bácsiknak túl fekete az arcuk, és azon is túlestünk. Az indiai szárik nem tűnnek fel a drágámnak, de a fekete kalapokat az ellenséges elzárkózás jeleként érzékeli. Zsidók, kisfiam, a vallásuk így követeli. Mi az, hogy zsidó? Nem tudom, szívem, kinek mi. Például te is egynegyed részben zsidó vagy. Bizonyos szempontból. Más kérdés, hogy ezek a fekete kalapos bácsik mit gondolnának erről. A fekete kalapos bácsik szerint csak az a zsidó, aki tudja, mi a Yiddishkeit meg a micva és még egyéb dolgokat is, amiket mi nem tudunk. És nem veszi a szájára Isten nevét. És nem csábul el a világnak. Mert aki elcsábul a világnak, az meghal mint zsidó.
Mi tartja meg őket? Nem csak engem foglalkoztat a kérdés. A New York Times időről időre nekiugrik a témának, hogy aztán visszavonuljon. Mi itt mind zsidók vagyunk, többé-kevésbé. Viszont nem tudjuk, mitől. Izrael és a Holocaust ad némi segítséget a definícióhoz, de Izrael újabban elég idegesítő, hogy azt ne mondjam, nehezen vállalható politikát folytat. Másfelől pedig aki nem zsidó, az is elsajátítja az áldozatlét tanait. Úgy tűnik, Holocaust- és genocídiumáldozatnak lenni könnyű, de zsidónak lenni nehéz. A titkot pedig őrzi a Borough Park és Riverdale, megfejthetetlenül annak, aki New York politeista világában él és ír, a micvában csak az egzotikumot érzékeli, és minden skrupulus nélkül, bár talán némi meghatottsággal leírja a God szót.
István barátom tőlem indul neki New Yorknak. Reggelizgetünk, beszámol a romániai politikai helyzetről, Sepsiszentkirályról és az unitárius gyülekezetről, amelynek pásztora. István udvarias, sosem figyelmeztetne, különös tekintettel ismert szekuláris beállítottságomra, de én felfigyelek. Azon kapom magam, hogy Isten neve unos-untalan elhagyja a számat. Istentelenül unalmasnak találom a New York Times aznapi számát és ó, Istenem, nyugtatom meg, ez egy teljesen méreten aluli svábbogár. Aztán felütöm a Narancs május 21-i számát és felháborodottan konstatálom, hogy a korrektor átjavította kis i-re az Isteneimet. De mielőtt még Istvánnak is elpanaszolnám ezt a sérelmet, meggondolom magam. És próbálok vigyázni a számra.
