A történelem tanúsága szerint az emberiségnek nincs különösebb kifogása a munkamegosztás intézménye ellen. Csinálja mindenki azt, amire leginkább alkalmas, amihez természeténél fogva a legjobban ért. A civilizált ember hiúságát nem sérti, hogy le kell mondania ezerféle szakértelemről, mert belátja, hogy a cipője kényelmesebb lesz, ha nem maga készíti, s a kiflije ropogósabb, ha nem maga süti. Hiszen a civilizált közösségi lét éppen ezen a belátáson nyugszik: a saját képességeink korlátainak felismerésén és a mások képességeire való hagyatkozás képességén.
Egy józan, felnőtt ember számára elvileg tehát nincs olyan szakma, melynek tekintélye előtt ne akarna meghajolni, s így elvileg az ellen sincs kifogása, hogy alkalomadtán bármilyen profi végezze el helyette azt, amiben ő maga amatőr. Elvileg. Mert a gyakorlatban mégiscsak van olyan profi, akinek a szakértelmére senki sem kíván hagyatkozni, ez pedig a profi gondolkodó, vagyis a filozófus: míg azt mindenki el tudja fogadni, hogy mások készítsék a cipőjét vagy süssék a kiflijét, azt már senki sem szenvedheti, hogy mások gondolkodjanak helyette.
Eleve kétség fér ahhoz, hogy lehet-e egyáltalán amatőr az ember valami olyasmiben, amit pedig szüntelenül gyakorol. Hiszen az ember mindig gondol valamit. Ezt, azt, gyakran még álmában is. Persze a filozófus erre azt fogja mondani, hogy amit az ember gondol, az nem mindig gondolkodás eredménye. Az amatőr gondol, a profi gondolkodik; az első ige tárgyas, a második tárgyatlan. Az amatőr attól amatőr, hogy a gondolata mindig tranzitív, annak mindig kézzelfogható tárgya van, a profi viszont attól profi, hogy gondolkodásának ilyen tárgyra nincs szüksége. A mindig ezt vagy azt gondoló amatőr válasza erre az, hogy neki viszont ilyen, tárgyatlan gondolkodásra nincs szüksége. A dolog számára tárgytalan. A filozófus szakértelme haszontalan.
Az ezt-azt gondolóknak ez a kifogása a közvélemény teljes súlyával nehezedik a gondolkodókra, akiknek az angol filozófus, Alfred North Whitehead talán nem teljesen haszontalan elmélete szerint két típusa van: az együgyű (simple-minded) és a zavaros fejű (muddle-headed). A zavaros fejűekről lepereg az ezt-azt gondolók pragmatizmusa, a modern profi gondolkodást uraló együgyűek viszont a nyomásnak engedve igyekeznek valamilyen konkrét tárgyat (egy ügyet) találni a gondolkodásnak, hogy így hasznossá tehessék a filozófiát.
A modern tudomány azért sikeres, mert hasznos, és azért tud hasznos lenni, mert minden speciális ágazatának megvan a speciális, módszeresen megközelíthető tárgya. A tudománynak tehát van mi felé haladnia, és van mit felmutatnia: tudományos eredményeket, amelyek azután közvetett módon a cipőinkbe és a kiflijeinkbe épülve kényelmesebbé, illetve ropogósabbá teszik azokat. Ezt a modellt követve, az önmaga létét igazolni, vagyis hasznosságát bizonyítani kívánó modern profi gondolkodás igyekszik a lehető legtudományosabb képet ölteni.
Ennek az erőfeszítésnek a jegyében jelentek meg a filozófia tanszékeken a specialisták (az episztemológusok, az analitikusok, a bioetikusok, a lingvisztikusok stb.), akik a klasszikus filozófiai múltat, az intranzitív gondolkodás hagyományát megtagadva foglalkozásszerűen kizárólag ezt vagy azt gondolják. Tárgyuk módszeres vizsgálatával, gondosan kidolgozott speciális terminológiájukkal és speciálisan olvashatatlan szakfolyóirataikkal teljesen korrekt tudományos benyomást keltenek. Az ezt-azt gondoló nagyközönség (illetve a fogyasztó-befektető nagyközönség képviseletében az egyetemek körül szaglászó, ezt-azt termelő nagyvállalatok) meggyőzéséhez ebből a tudományból csak egy dolog hiányzik: a hasznosítható tudományos eredmény.
Az együgyűek (együgyűek) hiú erőfeszítésének látványa a zavaros fejűeket arra serkenti, hogy még zavartalanabbul adják át magukat az intranzitív spekuláció élvezetének, hogy még inkább erényként tekintsenek a saját tudománytalanságukra. A modern tudománnyal, mondják, épp az a baj, hogy sikere mindent elsöprő, a hasznossággal pedig az, hogy a nevében túl sok gonoszságot követtek már el, s hogy talán nincs is semmi, aminek a nevében ezt könynyebb lenne megtenni.
A zavaros fejűek nagy elődje, örök inspirációja az a Szókratész, aki egész életében együgyűnek tettette magát, mondván, ő csak annyit tud, hogy valójában nem tud semmit. Nagy sértődés ebből csak akkor lett, amikor kiderült, hogy szerinte a többiek még ennyit sem tudnak. Tudnak persze ezt-azt, de ennek éppoly kevés köze van a tudáshoz, mint az ezt-azt gondolásnak a gondolkodáshoz.
A klasszikus filozófia Szókratész óta tartja magát ahhoz a felfogáshoz, hogy a tudás és a gondolkodás tárgyatlan (nincs konkrét tárgya), mert az egészre vonatkozik, az egész (az abszolút, a természet, a kozmosz) pedig se nem tárgy, se nem a létező tárgyak összessége, sem pedig egy, a tudomány által módszeresen megközelíthető, birtokba vehető objektum. Ennélfogva nincs olyan tudás vagy gondolkodás, amellyel az ember az egész birtokába juthatna: a bölcsesség (az egészről való tudás) az ember számára elérhetetlen; ezt értette Szókratész azon, hogy nem tud semmit.
A zavaros fejűek saját bevallásuk szerint egyszerűen filozófus voltukkal szolgálnak rá a nevükre, s a vádra, hogy tevékenységük teljesen haszontalan, hiszen a filozófus egész életében valami olyasmi (szofía) után vágyódik, olyasmit szeret (filo), amit sohasem kaphat meg. Az együgyűek szerint viszont az egészről való tudás után vágyakozók feje azért zavaros, mert az egész fogalma maga zavaros, és ezen az sem segít, ha ezt az abszolút vagy a kozmosz fogalmával helyettesítjük. A természet értelmezhető fogalom, de csakis a tárgyiasítható, tehát kézzelfogható, elvileg birtokolható dolgok összességeként.
A modern együgyűek fő inspirációja Descartes, ám - a zavaros fejűek szerint - még az ő leghűségesebb követői, a legegyügyűbbek is érzékelik, hogy a karteziánus program gyümölcse, az ember mint ma”tre et possesseur de la nature, körülbelül olyan viszonyban van az általa uralt és birtokolt természettel, mint a farkast a füleinél fogva tartó ember a fülek birtokosával. A zavaros fejűek szerint a természet tárgyiasításának programja egy Nagy Sándor-féle világhódító programmal tartozik egy kategóriába: ez is, az is annyit tesz - és csak annyira értelmes -, mint kivont karddal rontani az egészre.
"Miben lehetnék hasznodra?", kérdezte Nagy Sándor a tengerparton sütkérező, "őrült Szókratész"-ként ismert Diogenésztől. "Állj félre, hogy ne takard el a napot", válaszolta a filozófus. Ha a hadvezér az ifjúkorában Arisztotelésztől vett leckéit jobban megszívlelte volna, ezt a kérdést nem tette volna fel, már csak azért sem, mert akkor világhódítás helyett ő is a sütkérezést választotta volna. Hasonlóképpen, ha Napóleon olyan intelligens lett volna, mint Spinoza, akkor egész életében filozófiakönyveket írt volna egy padlásszobában. Mindez azt mutatja, hogy amit az ember valójában nem szenvedhet, az a gondolkodás maga, és nem az, hogy helyette mások gondolkodjanak. Inkább meghódítja a természetet vagy a világot, csak ne kelljen gondolkodnia.
