Tandori Dezső: Kilógó lólábjegyzetek

publikálva
2002/38. (09. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

4. Ha kutyanyelvünk s lólábunk kilóg is...!

Kezdek egy verset, galambocskám, mondom az ifjú Yukon Pardonicsnak (ez gúnynév! járt a srác Alaszkában, és mindig elnézést kér, de mindenért; hát ha valaki, ő meg fog hallgatni, tuti), kezdem így, mondom:

Ha kutyanyelvünk s lólábunk

kilóg is,

nyerhetnek néha a Tüzes Kilók is...

"Hahaha", mondom neki, "ennek oka van ám, hogy mondom!"

Ezt mondom neki. S velem kivételesen egy újság, benne dél-afrikai verseny (a kutyákat nem mutatom, megvan pedig az öt név, mind, akiket úgy, de úgy tudtam, aztán egyre kevésbé mertem játszani), nézd, mutatom neki, itt ez a Kileau´s Fire, ez a M. Khan-lovagolta ló... nem is, G. Schlechter...

Kiló Tüze, így az ifjú Yukon Pardonics. Pardon, teszi hozzá. Zavarban vagyok.

Nézzünk oda, mondja ő, mert tud figyelni, hát csak éjfélre se leszünk meg így az én elbeszélésemmel, nézzünk oda, itt ez az Alkaska nevű! Ez egy egész ígéretes ló.

Huszonöt az egyhez! Ez neki ígéretes. Csakhogy... és nem akarok hízelegni neki. Mert már mondja is: "Pardon." Nem, nem tiltakozom, ez a ló második lett, és helyezésre 10-et dobott!

Hűha! Így ő. Hogyan?

Igen, igen, folytatom. Öten mentek, hárman elbukták, köztük az én lovam is, de Alkaska beért a célba, másodiknak. Így még osztottak rá pénzt.

A mindenit, így ő.

Mit is akartam mesélni, kérdem, hm?

Elbukta a te lovad is? Vagy a tied nyert?

Végre egy ember, aki érdeklődik. A fiatal Yukon Pardonics. Ám ebben a pillanatban feltűnik Vihon Rábolity, akinek sürgős megbeszélendője van Yukon Pardonics galambocskánkkal. Na jó.

Mennek. Megyek én is. Borom maradéka a bokorba löttyen.

******

A minap deréktól lebénultam. Most ezt meséljem el! Hogy lehet ezt elmesélni? Hiszen ez maga az élet! Latolgatások: zsába? (Eleve mi az?) Idegbecsípődés? (Túl divatos is, meg azért akkor nyilván őrjöngenék.) Rándulás? Feküdni a legrosszabb vele, hát talán izomrándulás. Vagy netán mégis...

Nem folytatom.

Hogy szendhetted össze, kérdezi családom. Na, végre egy reális téma. Családomat ló- és kutyamesélésben eleve reménytelen esetnek tartom. A fenébe is. De hát világos, mit is mesélhetnék én lóról és kutyáról?

Kapok gyógyszert, amit kutyánk is kapott (embergyógyszer!), kollégám, akiről kritikát írtam, ugyanazt a kenőcsöt javasolja, mint családom... hát rendben, kenegessünk engem.

Kenegetnek. (Kenegetünk.) Vicc. Egyelőre tényleg nem fáj annyira. Jó, de a kihagyott öt kutya sem fáj.

Vicc, vicc, mesélem a néha korholt, de nem feledhető Galosz Galankovics galambocskánknak, de a legfőbb vicc az egészben az, hogy mikor a kutyakihagyós napon elkezdtem sorozatban veszteni, aztán egy 8/1-es, tudod, nyolcszoros pluszpénzt hozó lovon, a Tribal Dome-on (T. D.!) visszanyertem mindent, na, állati, így Galosz Galankovics, aki nagyon kedves ember. Ja, ja, mégis, mi vele a baj. Csöngetnek, jön családom egyik tagja, a beszélgetés (elbeszélés lett volna?) megszakad.

***

Mennyi minden történik egy napon, mondja Agnor Benovics. Korombéli költő. Ilyen érzéke van a dolgokhoz. Csak hát röstellem magam, ő telefonált, és én fél óra hosszat meséltem neki a Tiszta Rendőrt, a 16/1-es lovat, a szemcseppet, a kutyákat. Kész zűrzavar. Naná, hogy tarkaság képét kelti.

Elmondtam volna, milyen volt ez a két napom a kr.-i kormályzóság provinciális világvárosában? És ha nem is provinciális. Hm, kezdek összezavarodni.

Az elbeszélés nehézségei végül az elbeszélés könnyűségébe torkollanak. Le van szarva az egész! Ebbe. Hogy úgyse tudom elmesélni... a mit is? Ez a megkönnyebbítő. Hogy "a végén" magam sem tudom, miről is lett volna szó.

Mert miről van szó? Nem örültem, ja, ja, ezt akartam elmesélni még Galosz Galankovicsnak, ez lett volna a tanulság - miféle tanulság?? -, hogy Tribal Dome-on (T. D.), vagy kicsodán, ekkorát nyertem (visszanyertem). Csak söpörtem el, na ja, ettem virslit. Fájó gyomorra. Kiköpködtem a felét.

Na, megy az elbeszélés, a "galambocskám"? Ezt kérdi családom (legközelebbim). És ez kedves! Tulképpen jóleső. De hát tudja egyáltalán, miféle elbeszélés?

A nevekről valamit sejt. Meg hogy ezek vagy valódi, vagy kiagyalt személyek. Már én is összekeverem. A lovak, ha kicsit torzítottam is a nevüket, igaziak. Tudod, mondja legközelebbim, és kutyánkra érti, nála nem is az van már, hogy eltorzulva látja a dolgokat, hanem hogy fényt érzékel még.

Eltorzulva látni... láttatni... Fényt érzékelni... és érzékeltetni. Nem ez az elbeszélés is?

Én hogyan láttam a dolgokat a Tiszta Rendőr napján, a kutyák napján, satöbbi? Dél-Afrikát hogyan láttam? Egy napsütötte oázis az engem körülvevő télben. Vidám nézők, miközben nekem fáj a hasam, és még nem is sejtem, másnapra derékból csaknem lebénulok.

Mégis, s sok torzkép ellenére, valami fényt láttatok. Nem azt mondom, hogy aki ezt olvassa, világosság gyúl az agyában. De azt se, hogy a kutya, ha bevenné, megdöglene tőle. Mert a legtöbben be se veszik. Hahaha.

Valami kis fény az elbeszélés. Agyunk túl nagy ragyogásában, a körülöttünk kavargó élet túl nagy katyvaszában, koszában, vírustömegében. Valami fény.

Mi többet várhatunk? Fénylik az, ami létre se jön igazából. (Az elbeszélés.) Fénylik a nehézsége. Fénylik az emberi igyekezet, hogy meséljünk. Igyekezetünk, mellyel dögre unnak minket, a francba kívánnának. Fénylik a reménytelenség, hogy úgyse tudunk már elmondani semmit. Eliotnak van igaza: ha láttuk a tenger alatti termet, hallottuk az ottani "dalokat" (Trumbo Jumbo 16 az egyhez, Puckenroth 10 az egyhez, Fejsun Emir 6 az egyhez, Kakindo 4 az egyhez, Bruce 2 az egyhez stb.), megfulladunk az emberi tértől, az emberi szótól. És úgy kell nekünk.

publikálva
2002/38. (09. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?