Önironikus szösszeneteket ígér a szerző – de inkább egy kis nép nagy fájdalmait kapjuk. Skoko főleg azon kesereg, hogy a kis horvát népet és annak nagy tetteit alig ismerik a világban. Itt van rögtön a horvátok két büszkesége, a szigetvári hős, Nikola Zrinski (Zrínyi Miklós) és a neves fizikus, Nikola Tesla. A Zrinskik ügyében még megértő a szerző: régen vitézkedtek, akkor sem sokan törődtek velük, s a meg nem értettek szomorkás büszkeségében a magyarok is osztoznak. Nikola Tesla azonban tényleg fáj Skokónak. Teslát jól ismerik a közép-európai államocskák határain túl is, érte érdemes hajba kapni. Igen, Tesla tényleg szerb volt. De hol volt ő szerb? Horvát-Szlavónországban, ugyebár! Skoko nem bonyolítja azzal a saját helyzetét, hogy Horvát-Szlavónország fellelhetőségét további vizsgálat tárgyává tegye – a magyarokkal közös perszonálunió úgyis csak megzavarná az olvasók figyelmét.
Horvátország Magyarországhoz hasonlóan számos komplexustól szenved. Hatalmas történetei és lenyűgöző szimbólumai vannak, amelyek azonban sokszor történelmi féligazságokon alapulnak. Az „ezeréves magyar államiság” mítoszának – ami majdnem kétszáz év szétszakadást és több mint félezer év Habsburg-uralmat takar – megvan a horvát megfelelője is. Igen, a horvát államiság valóban nem szűnt meg 1102-ben, amikor Könyves Kálmán horvát királlyá koronáztatta magát – de majdnem ezer évig összefonódott a magyar királysággal; s eleve nem a jelenlegi Horvátországra terjedt ki, csak annak északi és keleti felére. Isztria meg Dalmácia máshonnan érkezett a nagy közös horvát álomba.
A magyarokkal közös múlt kínos fejezet, a Habsburgokra viszont pozitívan emlékeznek a horvátok. Zágráb belvárosában, amit egykoron „purgerek” (azaz Bürgerek) laktak, ma is német utcanévtáblák vannak, és Opatijában Ferenc József nevét viselte a tengerparti sétány. Bécs a nyugati civilizáció szinonimája volt, és az is maradt. Egyetlen horvát sem bánja, ha osztrák cégek mélyen belesüppednek a horvát gazdaságba. A Mol megjelenése, a „magyarok” feltűnése azonban sokakban előhívta a régi reflexeket. Zoran Milanović, az azóta megbukott szocdem kormányfő tavalyi interjújában egyenesen azzal dicsekedett, hogy ő „nem Khuen-Héderváry Károly”, értsd, ő nem adta volna el a magyaroknak a horvát olajipari céget, az INA-t, ahogy a konzervatív HDZ tette. Khuen-Héderváry Károly – mielőtt magyar miniszterelnök lett – horvát bánként húsz éven át irányította vasmarokkal az országrészt; főleg a jugoszlavista történetírás ábrázolta őt később horvátfaló, magyarosító, autoriter politikusként. A korabeli közvélemény nem volt ennyire szigorú a horvátul anyanyelvi szinten beszélő politikussal, a horvát kultúrpolitika legnagyobb alakja, Izidor Kršnjavi például kifejezetten támogatta.
A magyar uralom mégis idegen behatásként él a horvátok emlékezetében. A 19. századi horvát nacionalista irányzatok – amelyek sokszor egymást jobban utálták, mint külső ellenségeiket – a Habsburgok uralmát elfogadták, csak Budapesttől szabadultak volna. A szlavóniai zsidó ügyvéd, Josip Frank alapította, klerikális Tiszta Jogpárt Ferenc Ferdinánd ún. Nagy-Ausztria gondolatát is helyeselte. A párt ma is létezik, mégpedig a horvát széljobb egyik picike szervezeteként. E párt ifjúsági szervezete adta a hazának a tegnapi kultuszminisztert, Zlatko Hasanbegovićot. Az ő személyisége ugyancsak sokat megmutat a horvát nacionalizmus sajátosságaiból.
A tavaly novemberi választásokat követő politikai huzavona után a konzervatív HDZ tudott kormányt alakítani, még ha a kormányfői posztot egy párton kívüli, Amszterdamból importált, kanadai-horvát menedzser kapta is. A kormány ideológiáját azonban leginkább a HDZ akkori nacionalista elnöke, Tomislav Karamarko hat
