Mélyi József: Pálya a magasban

Emelemcéem

Egotrip

Alig nézek már sportot.

Egyrészt mert a tévében és az interneten túlkínálat van, gyakorlatilag bármit megnézhetnék, és így már nem olyan érdekes. Másrészt minden kiszámíthatónak tűnik: az esélyesek majdnem mindig győznek, a gyengék nagy valószínűséggel elbuknak; a Bayern München az utolsó pillanatban mégis bedarálja ellenfelét, a Mezőkövesd pedig nem lesz csodára képes. Persze mindig van egy kis remény. Mikor véletlenül mégis egy sportcsatornára kapcsolok, és a Real Madrid a második félidő közepén még döntetlenre áll az Eibar ellen, akkor kivárom azt a négy percet, amíg Cristiano Ronaldo betalál. De már nem is az a négypercnyi játék tűnik izgalmasnak, hanem inkább a valószínűség, a várakozás maga: hogy ez a mérkőzés vagy a meccsnek egyetlen kis szelete vajon mennyire közelít majd az átlaghoz, hol lesz a helye a statisztikában. Az utóbbi időben ezért sportközvetítések helyett néha inkább az egyes mérkőzések és bajnokságok kimenetelének megjósolhatóságával kapcsolatos tudományos értekezéseket olvasok.

Amennyiben a magánstatisztikáim nem csalnak (tulajdonképpen nem is tudnának csalni, hiszen csak rám vonatkoznak), akkor a tanulmányok fókuszában legtöbbször az angol első osztályú bajnokság eredményére vonatkozó feltételezések és jóslatok állnak, a metódusok közül pedig számomra a legizgalmasabbnak a Markov-lánc Monte-Carlo-módszer tűnik. A módszer és az algoritmusok részletes leírásától most relatív hely- és abszolút kompetenciahiány miatt eltekintek, két lényeges dolgot azonban muszáj rögzítenem. Először is a Markov-láncok esetében fontos, hogy egy adott jelen mellett a rendszer jövőbeli állapota nem függ a múlttól, vagyis attól, hogy a rulettben ötvenszer jött ki egymás után a fekete, mégsem valószínűbb, hogy a következőnél piros lesz az eredmény. A Monte-Carlo-módszer esetében pedig lényegi, hogy nagyszámú véletlen kísérlet segítségével a múltban kibogozhatatlannak bizonyult (vagy a jelenben annak tűnő) problémákat is jó közelítéssel meg lehet oldani. Az alábbiakban – mintegy patamatematikai kísérletként – láncokra és véletlenekre épülő módszeremet a jövő helyett a múltba fordítom.

Andrej Markov, a későbbi nagynevű matematikus az 1870-es évek második felében a szentpétervári egyetemen tanult, hírneves professzoroktól. Mivel akkoriban nem foglalkozott behatóbban politikával, valószínűleg nem ismerte a vele nagyjából egy időben szintén a városban tanuló orvostanhallgatót, Nyikolaj Kibalcsicsot. Így aztán arról sem szerezhetett tudomást, hogy Kibalcsicsot tiltott irodalom birtoklásáért 1875-ben három évre bebörtönözték. Markov nyilván nem értesült 1879-ben a Népakarat nevű titkos szövetség megalakulásáról sem, amelynek tagjai arra esküdtek fel, hogy meggyilkolják II. Sándor cárt. Markov 1880-ban megszerezte diplomáját, és végleg összekötötte az életét a magas matematikával, de arról természetesen tudott, hogy 1881 márciusában Szentpéterváron a Népakarat terroristái tényleg felrobbantották a cárt. A robbanószerkezetet a szervezet főtechnikusa, Kibalcsics gyártotta, akit ezért azonnal letartóztattak, és halálra ítéltek. Kivégzése előtt néhány nappal a bombagyáros a belügyminisztérium számára feljegyzést készített arról, hogy szerinte milyen módon lehetne lőporral végrehajtott robbantások sorának segítségével rakétát juttatni a levegőégbe (lásd még: pálya a magasban). A börtönigazgatóság a memorandumot csupán egy évvel Kibalcsics akasztása után juttatta el a minisztériumba, ahol a tervet az irattárban helyezték el. Markov már rég megalkotta a később róla elnevezett láncot, amikor 1917-ben egy kutató előásta Kibalcsics tervét, és 1918-ban a Múlt című folyóiratban, a narodnyikokról szóló cikkbe foglalva közölte. A régi tudományos felfedezés nem keltett különösebb visszhangot; a fiatal bolsevik államnak fontosabb volt a narodnyik-anarchista hagyomány – és Kibalcsics mint a Politikai forradalom és a gazdasági kérdés című írás egykori szerzője –, így a feltaláló neve Leninnek abban a dekrétumában (Monumentalnaja propaganda) is felbukkant, amely a városokban sürgősen elhelyezendő emlékműveken megörökíthető hősöket listázta.

A dinamittal hajtott űrhajó tervét időközben persze már más is publikálta: a német Hermann Ganswindt, aki szintén 1880-tól foglalkozott a problémával, 1893-ban a Berlini Filharmónia épületében tartott előadást a – Kibalcsics rakétájához hasonló elven működtethető – „világjárműről”. Talán Ganswindt neve is eltűnhetett volna a repülés történetéből: első helikopterkísérletéről 1903-ban a német film pionírja, Max Skladanowsky készített felvételt, a film azonban elveszett. Ganswindt természetesen csak évtizedekkel később szerzett tudomást Kibalcsics terveiről, s valószínűleg ugyanolyan elismeréssel tekintett az orosz rakéta-előfutárra, mint tette azt ténylegesen Wernher von Braun, aki a London elpusztítására szánt V-2 tervezőjeként a német és később az Apolló-program egyik főszereplőjeként az amerikai rakétakészítés kiemelkedő és egyben erősen vitatott alakja volt. Kibalcsics kimutathatóan hatást gyakorolt a második világháború utáni szovjet űrprogram kulcsfigurájára, Szergej Koroljovra (aki maga is csak a véletlennek köszönhette, hogy túlélte Szibériában a Gulagot), s gondolatai visszaköszönnek a lengyel származású, a harmincas években többek között Neumann János hívására Amerikába emigráló Stanisław Ulam atommeghajtású rakétára vonatkozó terveiben is.

Ulam, aki többek között Teller Edével és Enrico Fermivel dolgozott együtt a Manhattan-terven, a háború után Los Alamosban nemcsak hogy közösen munkálkodott a különböző matematikai, számítógépes projekteken, valamint a nukleáris fegyverterveken Tellerrel, Neumann-nal és a görög felmenőkkel rendelkező amerikai fizikussal, Nicholas Metropolisszal, de minden héten együtt is kártyáztak. Pókereztek, kis tétben. Metropolis leghőbb vágya az volt, hogy 20 dollárt nyerjen a kártya közben mindig unott Neumanntól, a játékelmélet egyik atyjától, s a pénz feléből megvegye Neumann és Morgenstern idevágó könyvét, a másik felét pedig látványosan a borítóra tűzze. Ulam emlékiratai szerint mindez valóban meg is történt. Akár így, akár úgy, annyi bizonyos, hogy a Monte-Carlo-módszer kialakításában a kártyapartnerek közül Neumann és Ulam főszerepet játszott, s elsősorban Metropolist tartják az MLMC-metódus úttörőjének.

Függelék: talán egy kicsit véletlenszerűnek hat ezen a helyen, és a közelmúltat tekintetbe véve valószínűtlenül is hangzik, de ahogy fél szemmel nézem a meccseket, szerintem idén a Liverpool nyeri az angol bajnokságot.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.