Egyrészt mert a tévében és az interneten túlkínálat van, gyakorlatilag bármit megnézhetnék, és így már nem olyan érdekes. Másrészt minden kiszámíthatónak tűnik: az esélyesek majdnem mindig győznek, a gyengék nagy valószínűséggel elbuknak; a Bayern München az utolsó pillanatban mégis bedarálja ellenfelét, a Mezőkövesd pedig nem lesz csodára képes. Persze mindig van egy kis remény. Mikor véletlenül mégis egy sportcsatornára kapcsolok, és a Real Madrid a második félidő közepén még döntetlenre áll az Eibar ellen, akkor kivárom azt a négy percet, amíg Cristiano Ronaldo betalál. De már nem is az a négypercnyi játék tűnik izgalmasnak, hanem inkább a valószínűség, a várakozás maga: hogy ez a mérkőzés vagy a meccsnek egyetlen kis szelete vajon mennyire közelít majd az átlaghoz, hol lesz a helye a statisztikában. Az utóbbi időben ezért sportközvetítések helyett néha inkább az egyes mérkőzések és bajnokságok kimenetelének megjósolhatóságával kapcsolatos tudományos értekezéseket olvasok.
Amennyiben a magánstatisztikáim nem csalnak (tulajdonképpen nem is tudnának csalni, hiszen csak rám vonatkoznak), akkor a tanulmányok fókuszában legtöbbször az angol első osztályú bajnokság eredményére vonatkozó feltételezések és jóslatok állnak, a metódusok közül pedig számomra a legizgalmasabbnak a Markov-lánc Monte-Carlo-módszer tűnik. A módszer és az algoritmusok részletes leírásától most relatív hely- és abszolút kompetenciahiány miatt eltekintek, két lényeges dolgot azonban muszáj rögzítenem. Először is a Markov-láncok esetében fontos, hogy egy adott jelen mellett a rendszer jövőbeli állapota nem függ a múlttól, vagyis attól, hogy a rulettben ötvenszer jött ki egymás után a fekete, mégsem valószínűbb, hogy a következőnél piros lesz az eredmény. A Monte-Carlo-módszer esetében pedig lényegi, hogy nagyszámú véletlen kísérlet segítségével a múltban kibogozhatatlannak bizonyult (vagy a jelenben annak tűnő) problémákat is jó közelítéssel meg lehet oldani. Az alábbiakban – mintegy patamatematikai kísérletként – láncokra és véletlenekre épülő módszeremet a jövő helyett a múltba fordítom.
Andrej Markov, a későbbi nagynevű matematikus az 1870-es évek második felében a szentpétervári egyetemen tanult, hírneves professzoroktól. Mivel akkoriban nem foglalkozott behatóbban politikával, valószínűleg nem ismerte a vele nagyjából egy időben szintén a városban tanuló orvostanhallgatót, Nyikolaj Kibalcsicsot. Így aztán arról sem szerezhetett tudomást, hogy Kibalcsicsot tiltott irodalom birtoklásáért 1875-ben három évre bebörtönözték. Markov nyilván nem értesült 1879-ben a Népakarat nevű titkos szövetség megalakulásáról sem, amelynek tagjai arra esküdtek fel, hogy meggyilkolják II. Sándor cárt. Markov 1880-ban megszerezte diplomáját, és végleg összekötötte az életét a magas matematikával, de arról természetesen tudott, hogy 1881 márciusában Szentpéterváron a Népakarat terroristái tényleg felrobbantották a cárt. A robbanószerkezetet a szervezet főtechnikusa, Kibalcsics gyártotta, akit ezért azonnal letartóztattak, és halálra ítéltek. Kivégzése előtt néhány nappal a bombagyáros a belügyminisztérium számára feljegyzést készített arról, hogy szerinte milyen módon lehetne lőporral végrehajtott robbantások sorának segítségével rakétát juttatni a levegőégbe (lásd még: pálya a magasban). A börtönigazgatóság a memorandumot csupán egy évvel Kibalcsics akasztása után juttatta el a minisztériumba, ahol a tervet az irattárban helyezték el. Markov már rég megalkotta a később róla elnevezett láncot, amikor 1917-ben egy kutató előásta Kibalcsics tervét, és 1918-ban a Múlt című folyóiratban, a narodnyikokról szóló cikkbe foglalva közölte. A régi tudományos felfedezés nem keltett különösebb visszhangot; a fiatal bolsevik államnak fontosabb volt a narodnyik-anarchista hagyomány – és Kibalcsics mint a Politikai forradalom és a gazdasági kérdés című írás egykori szerzője –, így a feltaláló neve Leninnek abban a dekrétumában (Monumentalnaja propaganda) is felbukkant, amely a városokban sürgősen elhelyezendő emlékműveken megörökíthető hősöket listázta.
A dinamittal hajtott űrhajó tervét időközben persze már más is publikálta: a német Hermann Ganswindt, aki szintén 1880-tól foglalkozott a problémával, 1893-ban a Berlini Filharmónia épületében tartott előadást a – Kibalcsics rakétájához hasonló elven működtethető – „világjárműről”. Talán Ganswindt neve is eltűnhetett volna a repülés történetéből: első helikopterkísérletéről 1903-ban a német film pionírja, Max Skladanowsky készített felvételt, a film azonban elveszett. Ganswindt természetesen csak évtizedekkel később szerzett tudomást Kibalcsics terveiről, s valószínűleg ugyanolyan elismeréssel tekintett az orosz rakéta-előfutárra, mint tette azt ténylegesen Wernher von Braun, aki a London elpusztítására szánt V-2 tervezőjeként a német és később az Apolló-program egyik főszereplőjeként az amerikai rakétakészítés kiemelkedő és egyben erősen vitatott alakja volt. Kibalcsics kimutathatóan hatást gyakorolt a második világháború utáni szovjet űrprogram kulcsfigurájára, Szergej Koroljovra (aki maga is csak a véletlennek köszönhette, hogy túlélte Szibériában a Gulagot), s gondolatai visszaköszönnek a lengyel származású, a harmincas években többek között Neumann János hívására Amerikába emigráló Stanisław Ulam atommeghajtású rakétára vonatkozó terveiben is.
Ulam, aki többek között Teller Edével és Enrico Fermivel dolgozott együtt a Manhattan-terven, a háború után Los Alamosban nemcsak hogy közösen munkálkodott a különböző matematikai, számítógépes projekteken, valamint a nukleáris fegyverterveken Tellerrel, Neumann-nal és a görög felmenőkkel rendelkező amerikai fizikussal, Nicholas Metropolisszal, de minden héten együtt is kártyáztak. Pókereztek, kis tétben. Metropolis leghőbb vágya az volt, hogy 20 dollárt nyerjen a kártya közben mindig unott Neumanntól, a játékelmélet egyik atyjától, s a pénz feléből megvegye Neumann és Morgenstern idevágó könyvét, a másik felét pedig látványosan a borítóra tűzze. Ulam emlékiratai szerint mindez valóban meg is történt. Akár így, akár úgy, annyi bizonyos, hogy a Monte-Carlo-módszer kialakításában a kártyapartnerek közül Neumann és Ulam főszerepet játszott, s elsősorban Metropolist tartják az MLMC-metódus úttörőjének.
Függelék: talán egy kicsit véletlenszerűnek hat ezen a helyen, és a közelmúltat tekintetbe véve valószínűtlenül is hangzik, de ahogy fél szemmel nézem a meccseket, szerintem idén a Liverpool nyeri az angol bajnokságot.
