Techet Péter: Svarcgelb

Többes szám első személy

  • Techet Péter
  • 2017. január 1.

Egotrip

Carl Techet osztrák író emlékezik meg Das ewige Österreich (Az örök Ausztria) c. írásában egy galíciai hivatalnokról, aki fejét vakargatva ült a népszámlálási kérdőív előtt.

Mi is hát az ő Umgangssprachéja, azaz a közérintkezések során használt nyelve, amire a kérdőív rákérdezett? Otthon lengyelül beszélt meg néha németül, a hivatalban szintén, de azért románul és ruténul is jöttek ügyfelek és ügyek. A kollégái általában azt a nyelvet adták meg, amelyiket a kávéházban használtak, elvégre igazán ott van az embernek Umgangja. A mi hivatalnokunk azonban a kávéházban is legalább négy nyelven volt otthon, így végül csak annyit írt a lapra, hogy „semleges”.

A történettudomány lassan kezdi felfedezni, hogy a Habsburg-monarchiában az állítólag mindent uraló nemzetiségi konfliktusok felszíne alatt valójában sokkal színesebb, bonyolultabb, összetettebb valóság bizsergett. Még a nemzetiségi konfliktusok többsége is több nyelven folyt! Tara Zahra amerikai kutató szerint eredendően helytelen, hogy a Habsburg-monarchiával összefüggésben minduntalan csak nemzetiségekről és az ő konfliktusaikról beszélünk: a mindennapok kavalkádjában sokkal inkább egyfajta „nemzeti érdektelenség” volt jellemző az emberekre. A nyelv nem zárt identitást adott, hanem összekötötte az embereket. Hol a horvát, hol az olasz, hol a német, hol ezek valamely kombinációja. Hol pedig egyszerre mindegyik.

A „nemzeti érdektelenség” kifejezés azonban mégis félrevezető. Azt sugallja, mintha az emberek nem lettek volna tisztában azzal, hogy kik is ők. Pedig a Monarchia lakói jól tudták, hogy kicsodák – csupán mindig más fénytörésben jelentek meg a válaszaik. Nemcsak szlovénok vagy olaszok voltak, nemcsak bécsiek vagy prágaiak, nemcsak katolikusok vagy zsidók, nemcsak liberálisok vagy szocdemek. Hanem sokfélék, önmagukban is sokszínűek. Egy-egy személy is magában hordozta a Habsburg-monarchia ellentmondásait, bonyolultságát, labirintusait. Így lehettek például német tudatúak egyes cseh nyelvű prágai zsidók, vagy írhattak cikkeket trieszti olaszok az olaszok ellen – olaszul.

A Habsburg-monarchiában ma már nem csak az elmaradottságot látjuk meg, de a posztmodernitást is. A Monarchia – főleg annak osztrák fele – változó és változékony, több­értelmű és nyitott identitásoknak adott teret és lehetőséget. Hannah Arendt szerint az ember mindig többes számként létezik. Ő a közösségelvűséget akarta ezzel megalapozni. Az ember azonban nemcsak abban az értelemben többes, hogy másokkal együtt nyeri el értelmét – amint a kommunitarizmus tanítja –, hanem abban is, hogy eleve többes jelentést hordoz.

Mégis időről időre feltörnek azok a hangok, amelyek „tisztaságot”, „egyértelműséget”, „zártságot” követelnek. Európában most mindenütt erősödnek azon nacionalista erők, amelyek az egyént döntésre kényszerítenék. Míg a birodalmak még elfogadták a sokszínűséget, a nemzetállamok már egyértelmű válaszokat várnak a polgáraiktól. Ilyenkor jön a gyűlölet, s az mindig egyértelműsít, elvégre nem lehet homályos, nyitott tartalmakat gyűlölni. A gyűlölet pontosan megtalálja, behatárolja, meghatározza gyűlöletének tárgyát. A gyűlölet határt von. Nem lehet valaki egyszerre német és nő és muzulmán, ahogy trieszti és szlovén és katolikus sem. Elvégre a legnagyobb bűn maga az eldöntetlenség. Ahogy Carl Schmitt vallotta – a valódi ellenség nem is a másik, hanem az, aki kilép a kizárólagosság kategóriái közül. Tessék szépen dönteni! – integet a Schmitt-gumibot.

Carolin Emcke német filozófus idén ősszel kiáltványt jelentetett meg a gyűlölet ellen. (Gegen den Hass, Frankfurt/M, S. Fischer Verlag) Az argentin-német származású, leszbikus élettársi kapcsolatban élő író szerint a gyűlölet forrása a bizonytalanság. Sokan tényleg félnek attól, ha nem minden azonos színűre van festve, ha nem mindenki úgy gondolkodik, úgy érez, úgy eszik, úgy öltözködik, ahogy az „természetes”, „tiszta”, „egyértelmű” lenne. Emckét a kiáltványáért a frankfurti könyvvásáron a német könyvkiadók Béke-díjával tüntették ki, s ő a Paulskirchében kemény, határozott beszédet mondott a sokszínűség mellett. Mivel manapság a nacionalisták meghatározta új politikai korrektségben a nemzet vagy az egység szavakat alig lehet kritikával illetni, és mindenkinek illik megemlékeznie a tolerancia vagy a multikulturalizmus árnyoldalairól, Emcke könyve és elemzése különösen tabudöntögető. „Engem személyesen megnyugtat a kulturális, a vallási vagy a szexuális sokszínűség…” A Bayern München-szurkoló és rigmusai ugyanúgy beletartoznak e sokszínűségbe, mint a katolikusok színes, szagos szertartásai vagy a muszlimok étkezési és öltözködési szokásai. Ameddig fennáll a lehetőség arra, hogy az egyén szabadon dönthessen eme identitáselemekről – és ne az állam, de ne is a családja írja elő neki, hogy kell-e fejkendőt hordania vagy sem –, addig az így létrejött sokszínűség szebbé, érdekesebbé, izgalmasabbá teszi a társadalmat. És boldogabbá az egyént.

A mai politikai csatákban is a homogenitás hívei és ellenfelei állnak egymással szemben. Az egyik oldal szerint egy közösség csak akkor erős, ha homogén, és az egyén csak akkor egészséges, ha unalmas. És nem csupán Carl Schmitt gondolta úgy, hogy a homogenitás a politikai közösségképzés alapja – a baloldalon ugyancsak megtalálhatók a nemzetállami szuverenitás, az állami egyneműség, az egyéni feloldódás és alkalmazkodás hívei. Számukra a Habsburg-monarchia értelemszerűen elképzelhetetlen alakulat: heterogén elemek heterogén szövetsége, folyamatos bizonytalanság, állandó többértelműség.

Emcke a könyvét a „tisztátlan” (unrein) dicséretével zárja. Mivel az olyan fogalmak, mint „természetes” vagy „tiszta” eleve elnyomó diskurzusok megnyilvánulásai, a szabadság éppen velük szemben védhető meg. Egyesek szerint az a „természetes”, ha a nők fejkendőt hordanak, mások szerint meg éppen az, ha nem. De sem az egyik, sem a másik nem kíváncsi arra, mit is akar voltaképpen az a nő, akiről a vita folyik. Az iszlamizmus ugyanúgy homogén társadalmat akar, mint a republikánus laicizmus, az etnicista nemzetállamiság vagy a keresztény fundamentalizmus. Emcke ezért azt javasolja, hogy ne arról vitatkozzunk, milyen homogén tartalom alapján akarunk együtt élni. Ne arról gondolkodjunk, mit kelljen „természetesnek” és „tisztának” elfogadni. Olyan társadalomra van inkább szükség, amely nem csupán az egyénből akar többes számot – de az egyént magát is meghagyja a maga pluralitásában.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.