Mi is hát az ő Umgangssprachéja, azaz a közérintkezések során használt nyelve, amire a kérdőív rákérdezett? Otthon lengyelül beszélt meg néha németül, a hivatalban szintén, de azért románul és ruténul is jöttek ügyfelek és ügyek. A kollégái általában azt a nyelvet adták meg, amelyiket a kávéházban használtak, elvégre igazán ott van az embernek Umgangja. A mi hivatalnokunk azonban a kávéházban is legalább négy nyelven volt otthon, így végül csak annyit írt a lapra, hogy „semleges”.
A történettudomány lassan kezdi felfedezni, hogy a Habsburg-monarchiában az állítólag mindent uraló nemzetiségi konfliktusok felszíne alatt valójában sokkal színesebb, bonyolultabb, összetettebb valóság bizsergett. Még a nemzetiségi konfliktusok többsége is több nyelven folyt! Tara Zahra amerikai kutató szerint eredendően helytelen, hogy a Habsburg-monarchiával összefüggésben minduntalan csak nemzetiségekről és az ő konfliktusaikról beszélünk: a mindennapok kavalkádjában sokkal inkább egyfajta „nemzeti érdektelenség” volt jellemző az emberekre. A nyelv nem zárt identitást adott, hanem összekötötte az embereket. Hol a horvát, hol az olasz, hol a német, hol ezek valamely kombinációja. Hol pedig egyszerre mindegyik.
A „nemzeti érdektelenség” kifejezés azonban mégis félrevezető. Azt sugallja, mintha az emberek nem lettek volna tisztában azzal, hogy kik is ők. Pedig a Monarchia lakói jól tudták, hogy kicsodák – csupán mindig más fénytörésben jelentek meg a válaszaik. Nemcsak szlovénok vagy olaszok voltak, nemcsak bécsiek vagy prágaiak, nemcsak katolikusok vagy zsidók, nemcsak liberálisok vagy szocdemek. Hanem sokfélék, önmagukban is sokszínűek. Egy-egy személy is magában hordozta a Habsburg-monarchia ellentmondásait, bonyolultságát, labirintusait. Így lehettek például német tudatúak egyes cseh nyelvű prágai zsidók, vagy írhattak cikkeket trieszti olaszok az olaszok ellen – olaszul.
A Habsburg-monarchiában ma már nem csak az elmaradottságot látjuk meg, de a posztmodernitást is. A Monarchia – főleg annak osztrák fele – változó és változékony, többértelmű és nyitott identitásoknak adott teret és lehetőséget. Hannah Arendt szerint az ember mindig többes számként létezik. Ő a közösségelvűséget akarta ezzel megalapozni. Az ember azonban nemcsak abban az értelemben többes, hogy másokkal együtt nyeri el értelmét – amint a kommunitarizmus tanítja –, hanem abban is, hogy eleve többes jelentést hordoz.
Mégis időről időre feltörnek azok a hangok, amelyek „tisztaságot”, „egyértelműséget”, „zártságot” követelnek. Európában most mindenütt erősödnek azon nacionalista erők, amelyek az egyént döntésre kényszerítenék. Míg a birodalmak még elfogadták a sokszínűséget, a nemzetállamok már egyértelmű válaszokat várnak a polgáraiktól. Ilyenkor jön a gyűlölet, s az mindig egyértelműsít, elvégre nem lehet homályos, nyitott tartalmakat gyűlölni. A gyűlölet pontosan megtalálja, behatárolja, meghatározza gyűlöletének tárgyát. A gyűlölet határt von. Nem lehet valaki egyszerre német és nő és muzulmán, ahogy trieszti és szlovén és katolikus sem. Elvégre a legnagyobb bűn maga az eldöntetlenség. Ahogy Carl Schmitt vallotta – a valódi ellenség nem is a másik, hanem az, aki kilép a kizárólagosság kategóriái közül. Tessék szépen dönteni! – integet a Schmitt-gumibot.
Carolin Emcke német filozófus idén ősszel kiáltványt jelentetett meg a gyűlölet ellen. (Gegen den Hass, Frankfurt/M, S. Fischer Verlag) Az argentin-német származású, leszbikus élettársi kapcsolatban élő író szerint a gyűlölet forrása a bizonytalanság. Sokan tényleg félnek attól, ha nem minden azonos színűre van festve, ha nem mindenki úgy gondolkodik, úgy érez, úgy eszik, úgy öltözködik, ahogy az „természetes”, „tiszta”, „egyértelmű” lenne. Emckét a kiáltványáért a frankfurti könyvvásáron a német könyvkiadók Béke-díjával tüntették ki, s ő a Paulskirchében kemény, határozott beszédet mondott a sokszínűség mellett. Mivel manapság a nacionalisták meghatározta új politikai korrektségben a nemzet vagy az egység szavakat alig lehet kritikával illetni, és mindenkinek illik megemlékeznie a tolerancia vagy a multikulturalizmus árnyoldalairól, Emcke könyve és elemzése különösen tabudöntögető. „Engem személyesen megnyugtat a kulturális, a vallási vagy a szexuális sokszínűség…” A Bayern München-szurkoló és rigmusai ugyanúgy beletartoznak e sokszínűségbe, mint a katolikusok színes, szagos szertartásai vagy a muszlimok étkezési és öltözködési szokásai. Ameddig fennáll a lehetőség arra, hogy az egyén szabadon dönthessen eme identitáselemekről – és ne az állam, de ne is a családja írja elő neki, hogy kell-e fejkendőt hordania vagy sem –, addig az így létrejött sokszínűség szebbé, érdekesebbé, izgalmasabbá teszi a társadalmat. És boldogabbá az egyént.
A mai politikai csatákban is a homogenitás hívei és ellenfelei állnak egymással szemben. Az egyik oldal szerint egy közösség csak akkor erős, ha homogén, és az egyén csak akkor egészséges, ha unalmas. És nem csupán Carl Schmitt gondolta úgy, hogy a homogenitás a politikai közösségképzés alapja – a baloldalon ugyancsak megtalálhatók a nemzetállami szuverenitás, az állami egyneműség, az egyéni feloldódás és alkalmazkodás hívei. Számukra a Habsburg-monarchia értelemszerűen elképzelhetetlen alakulat: heterogén elemek heterogén szövetsége, folyamatos bizonytalanság, állandó többértelműség.
Emcke a könyvét a „tisztátlan” (unrein) dicséretével zárja. Mivel az olyan fogalmak, mint „természetes” vagy „tiszta” eleve elnyomó diskurzusok megnyilvánulásai, a szabadság éppen velük szemben védhető meg. Egyesek szerint az a „természetes”, ha a nők fejkendőt hordanak, mások szerint meg éppen az, ha nem. De sem az egyik, sem a másik nem kíváncsi arra, mit is akar voltaképpen az a nő, akiről a vita folyik. Az iszlamizmus ugyanúgy homogén társadalmat akar, mint a republikánus laicizmus, az etnicista nemzetállamiság vagy a keresztény fundamentalizmus. Emcke ezért azt javasolja, hogy ne arról vitatkozzunk, milyen homogén tartalom alapján akarunk együtt élni. Ne arról gondolkodjunk, mit kelljen „természetesnek” és „tisztának” elfogadni. Olyan társadalomra van inkább szükség, amely nem csupán az egyénből akar többes számot – de az egyént magát is meghagyja a maga pluralitásában.
