A honi gazdaságpolitika alakítói most éppen arra tettek fogadalmat, hogy erőteljes fordulattal válaszolnak az „új korszak” kihívásaira, és hathatós intézkedésekkel megállítják a magyar gazdaság versenyképességének drámai romlását. Az utolsó lökést az elhatározáshoz a Világgazdasági Fórum újabb lesújtó (bár az elmúlt évek trendjébe illeszkedő) értékelése adta, amely Magyarország versenyképességét a régió egyik utolsó helyére sorolta, Macedónia és Horvátország közé. A kormány – a szokásos anyázást követően – most a tettek mezejére lépett: versenyképességi tanácsot toborzott az érintett miniszterekből, gazdasági szervezetek képviselőiből, oktatási és tudományos szakemberekből.
A szokásos táncrend szerint elsőként Matolcsy György beszélt a versenyképességi fordulat szükségességéről a Világgazdaságnak adott interjújában, noha szerinte ez a kormányzat és az üzleti világ együttes feladata volna, az MNB legfeljebb az alacsony kamatszinttel tud segíteni. A jegybankelnök saját korábbi Széll Kálmán-tervének „radikális folytatását”, a versenyképességet javító célok támogatását javasolta a kormánynak, amelyhez az államháztartás tervezettnél nagyobb hiányával nyerhető forrás.
Csak őt követően rukkolt elő javaslataival az ügyben illetékes nemzetgazdasági miniszter. Varga Mihály a versenyképesség érdekében egyaránt csökkentené a munkaerő költségét és növelné a reálbéreket. Többéves megállapodás keretében hat év alatt 27-ről 13 százalékra mérsékelné a munkáltatók által fizetett szociális hozzájárulási adót (leánynevén: tb-járulékot), miközben a minimálbér emelését is megkezdené, az első két évben 24 százalékkal. Ha a munkáltatók és munkavállalók képviselői rábólintanak a tervre, négy-öt év alatt 40 százalékkal emelkedhetnek a reálbérek.
Orbán Viktor egyenesen korszakváltást hirdetett meg az EBRD konferenciáján. Szerinte lezárult az a gazdaságfejlődési korszak, amelyben a versenyképesség az olcsó munkaerőn és a külföldi tőkén alapult. Ma a „politikai valóság és a gazdaság fejlődése magasabb béreket követel”, amit csak versenyképes vállalkozások képesek megfizetni. A kormány a váltást azzal segíti, hogy egyre kevesebb forrást von ki a gazdaságból, vagyis csökkenti a társasági adót, az szja-t és a munkáltatói járulékot. E szándékát később azzal a meglepő bejelentéssel is nyomatékosította, hogy a társasági adót 2017-től a jelenlegi 10, illetve 19 százalékról egységesen 9 százalékra csökkentik, amivel adóparadicsommá varázsolják az országot. Másfelől a kormány támogatja a vállalati szektor kutatás-fejlesztési kiadásainak emelését, és a gyermekvállaláshoz kapcsolódó, munkán keresztül adott kedvezménnyel, valamint az iskolarendszer, elsősorban a felsőoktatás színvonalának emelésével versenyképesebbé teszi a magyar munkaerőt.
Igazán örvendetes a kormányfő legújabb „felismerése”, amely a versenyképesség újraértelmezéséhez vezette és tettekre sarkallta. Bár jobb lett volna, ha már korábban megteszi ezt, és nem az oktatási rendszer lebutításában, a tankötelesség korhatárának leszállításában, a szakiskolák terjeszkedésében, valamint a K+F tevékenység elsorvasztásában és a társasági adó mind nagyobb hányadának sportcélú felajánlásában keresi az ország szebb jövőjét. Jobb lett volna, ha nem várja meg, amíg a környező országok sora elhúz mellettünk (legutóbb Lengyelország, és már Románia is közelít), miközben a tőke és a munkaerő is gyorsuló ütemben távozik tőlünk.
De vajon a most meghirdetett fordulat elégséges-e a gazdasági felzárkózás megakadt folyamatának újraindításához, aminek révén megvalósulhatna Varga Mihály álma, hogy a magyar teljesítmény „öt-hat év távlatában érje el a V4 országok átlagát, Csehország vagy Szlovákia szintjét”? Ebből a szempontból részletkérdés, hogy a kormány frissen felvázolt tervei mennyire konzisztensek, és hogy milyen áron teremthetők elő a tervezett adó- és járulékcsökkentések, illetve bérnövelések forrásai.
Lehet (és kell is) persze számolgatni a bevételkieséseket és többletkiadásokat, hiszen korántsem mindegy, hogy az adóék csökkentése a tb-ellátások romlásával jár, vagy más módon sikerül ellentételezni. A tervezett lépések várható növekedési hatásait is érdemes modellezni, bár az a gazdaságpolitikai-politikai környezet egészétől függ. Ám a legfontosabb kérdés mégiscsak az, hogy a mai rendszeren belül maradva, pusztán fiskális és jövedelempolitikai fordulattal ki lehet-e törni a gazdasági lecsúszás folyamatából. Erre akkor volna csak esély, ha Orbánnak igaza lenne abban, hogy elegendő a 2010 óta folytatott gazdaságpolitikát hozzáigazítani a kor új követelményéhez. Vagyis akkor, ha nem az egész rendszerben volna a hiba.
Szerintem nem várható érdemi versenyképességi fordulat, ha a korrekciók továbbra is a szűken vett ökonómia területén maradnak, és nem érintik a kormány ideológiai-politikai alapvetéseit és hatalomgyakorlási módját. Ennek belátásához elegendő a kormány társadalomról vallott felfogását szembesíteni gazdasági céljaival. A kormány most felismerte ugyan, hogy a kiemelkedően nagy, közel 50 százalékos adóék rontja a magyar gazdaság versenypozícióját, ám nem hajlandó feladni azt az ideáját, hogy adópolitikájával (is) a felső középosztályt kell támogatnia. Fenntartja az egykulcsos adórendszert és a szociális ellátások jó részét is változatlanul a munkajövedelemhez köti, amivel nem csupán a fogyasztás bővítésének gazdaságélénkítő hatásáról mond le, de a társadalmi béke felborulásának fenyegetésével a tőke és munka számára is taszító közeget teremt. Oktatáspolitikájával pedig – kártékony társadalmi hatásán túl – a termelékenység növelését is gátolja, holott nélküle aligha erősödhet a versenyképesség. Orbán most felvetette ugyan az oktatási színvonal emelésének szükségességét, ám az elmúlt években olyan mértékű rombolást hajtott végre, amit nehéz helyrehozni, különösen, ha az ideológia alapvetése nem módosul. És a sor folytatható.
A legnagyobb képtelenségnek mégis azt a föltevést tartom, hogy a versenyképességi fordulat olyan országban is végbemehetne, ahol a szelekció többnyire nem a piacon elismert teljesítmény, hanem egészen más szempontok alapján történik. Mindegy, hogy ideológiai okokból vagy a hatalma anyagi bázisának gyarapításáért, de Orbán továbbra is a protekcionizmust favorizálja, és nem tett le arról, hogy a hazai tulajdon védelme, a „nemzeti” tőkésosztály megteremtése hamis jelszavaival korlátozza a versenyt. Hogyan is erősödhetne a gazdaság versenyképessége ott, ahol a piaci versengésnek még az írmagját is igyekeztek kiirtani, és a vállalkozásokat a hatalom függőségébe terelik?
