Egotrip

"...ám ott kívül a magyarázat." (József Attila) Nemrég olvastam valami olyasmit, hogy a kínaiak és japánok alig ismerik a humort, mert náluk a mosoly és a nevetés úgymond csak a feszültség és zavar feloldására szolgál, nem is beszélve az iróniáról, amelyet ezek a keletiek még megérteni sem képesek, mert a "kommunikációjuk" annyira más. Ez az egzotikus ostobaság magyar földön legalább Jókai Mór akadémiai székfoglalójáig megy vissza ("Chinában kevés nyoma van a húmornak", A magyar néphúmorról, 1860), de talán nem kötelező elhinnünk, hogy van olyan kultúra, amelyből hiányozna az irónia és a humor, melyeknek közös vonása ugye az, hogy a helyzetek komolyságán, a kínos vagy fájdalmas dolgokon felül tudunk emelkedni, azaz könnyed és játékos módon tudjuk kezelni a problémákat.

Henry Bessemer angol feltaláló 1865-ben szabadalmaztatott egy új acélgyártási eljárást. A szabadalmat eladta, ám a vevők idővel perbe fogták, mert hiába alkalmazták a lehető legpontosabban a szabadalmi leírást, nem működött. Bessemer végül is kénytelen volt felépíteni a maga acélgyárát, amely hamarosan a világ egyik legnagyobb ilyen üzeme lett, és forradalmasította az acélipart. ' mégiscsak tudta, hogyan működik az eljárása, de egyszerűen képtelen volt szavakban megfogalmazni.

Aktivizmusában az Orbán-kormány hű maradt korábbi önmagához. Ha bérmunkában készülnek is a törvényjavaslatok, az irányvonalat bevallottan a miniszterelnök és szűk stábja jelöli ki, akik serényen munkálkodnak azon, hogy minden megváltozzon. Hisz' most már a rendszerváltás cél, míg az előző Orbán-rezsim ennél kevesebbre (bár kormányváltásnál többre) vállalkozott.

A már korábban belengetett hamburgeradó több metamorfózis után most só- és cukoradóként látszik újjászületni. Kormányunk - Cséfalvay Zoltán államtitkár megfogalmazásában - azzal a konzervatívnak hangzó érvvel vezeti fel ezt, hogy "ha bizonyos termékeknek kimutathatóan egészségkárosító hatásuk van, amelyek kórházi kezelést vonhatnak maguk után, és ezt a társadalom fizeti, az a terhek nem egyenlő megosztása. Nyilvánvaló, hogy aki ezeket a termékeket fogyasztja, annak a rizikót is vállalnia kell." Nos, vajon tényleg ez a - konzervatív és liberális értékrenddel összhangban lévő - érv mozgatja a chipsek és energiaitalok elleni kampányt?

Kálmán C. Györgynek,egyre jobb egészséget kívánva Emma néni öröksége Üdvözlet az olvasónak! Az élet nem általában szép, sőt általában nem szép, csak most és nekem az. Eddig ugyanis egyetemisták hallgatták és olvasták a fejtegetéseimet, most viszont lehetőséget kaptam, hogy szélesebb közönséget szórakoztassak el azzal, ami az eszembe jut. Az is tény persze, hogy néha túl gyorsan és túl sok dolog jut az eszembe, amit az életem is mutat. Gimnazista koromban görög-latin szakos tanárnak készültem, aztán angol-orosz, majd angol-általános nyelvészet szakon tanultam az ELTE-n. Végzés után újra kezdtem kínai szakon, Amerikában folytattam, aztán Japánba kerültem kutatóként, majd Ph.D diákként. Végül - szinte emberfeletti erőfeszítéssel - sikerült megtalálnom Japán legkisebb és legvidékibb egyetemét: itt tanítok már két évtizede.

A szabad mozgáshoz szokott állatok láthatóan nem örülnek, ha szűk ketrecbe zárják őket. Felváltva mutatják a levertség, az egykedvűség és a nyugtalanság jeleit. Ez aligha meglepő, hiszen olyasmire kényszerítik őket, ami a természetük ellen való, amire maguktól, állati kedvükben, vagyis ösztönösen sohasem vállalkoznának. Ahogyan mi, emberek sem. Nemcsak azért, mert mi is szeretjük szabadon használni a végtagjainkat, de mert társadalmi állatok lévén a magányt is nyomasztónak érezzük. Egy ketrecbe önként bevonuló, önmagát rabosító párducnál tehát, ha lehet, még furcsábbnak találnánk azt az embert, aki saját szabad elhatározásából egész életét egy szűk cella magányában tölti.

Kár a Földanyánkért hullatott bio(öko)szentimentalista könnyekért, állapítottuk meg a múltkor, ugyanis - ellentétben általános iskolai osztálytársam, a jeles környezetvédő Lányi András legújabb könyve címének a sugallatával - az ember nem fáj a Földnek. (S még ha fájna is, a Vörösmarty-vers, amelyből a cím vétetett, amúgy sem lát lehetőséget e fájdalom enyhítésére - refrénje szerint "nincsen remény, nincsen remény".)

10. nap Betegtárs megszólít: Nem voltál te a Ferencvárosban? Hát, voltam párszor. A pályaudvaron. A büfében. Sört ittál. Meg unicumot. Azt is. Én vagyok a büfés. Nem vagy te vasutas? Nem. Valamit írtál. Szoktam. Örülök, hogy találkoztunk. Meg hogy emlékszel rám. Pedig már három éve volt! Betegtárs beáll az étteremben a sorba. Ebéd lencsefőzelék és, talán, fasírt. De szeretnék restis lenni!

Mára úgyszólván bizonyításra nem szoruló közhellyé vált, hogy a válsággal együtt valamilyen ideológia is "megbukott". Azt nem lehet pontosan tudni, hogy mit jelent a bukás, mindenesetre sok politológus, filozófus és szociológus szereti a modern történelmet ideológiai, világnézeti korszakokra bontani (alighanem szakmai hiúság), s így egy látványosnak ható eseménysor után megkeresni az előtti-utáni korszak nevét. Ez az igyekezet önbeteljesítő jóslatként is működik, hiszen miután nevet adtunk a gyereknek, már van is miről beszélni, mégpedig jó sokat. S minél többet beszélünk valamiről, annál valóságosabbnak hat. Nos, a megbukott gyerek neve, vagy nevei: neoliberalizmus, piaci fundamentalizmus, thatcherizmus, reaganomics, chicagói iskola. Ezek ostorozása ma annyira közhelyes, hogy nem is vall intellektuális jó modorra, ha valaki nem így tesz.

A magyar politika legsúlyosabb komplexusát Gyurcsány Ferencnek hívják. Gyurcsány jelenléte, múltja, jövője, aktivitása annyi mindenkinek szúrja a szemét, oly sokakban kelt indulatokat, félelmeket vagy épp szorongást, mint valószínűleg senki más a jelenlegi magyarországi politikai színpadon. Egy, a népszerűségi listák legalján tanyázó bukott miniszterelnök esetében ez némiképp meglepő fejlemény: ugyan mivel képes maga körül folyamatosan indulatokat kavarni, félelmeket gerjeszteni, pártvezetését az őrületbe kergetni, és a közvéleményt izgalomban tartani, hogy Facebook-bejegyzéseiről úgyszólván élőben tudósít a napi sajtó? Mitől olyan izgalmas ez az ember, hogy liberális kritikusai - akik ország-világ előtt nevetségessé vált, megcsalt szerelmesekként talán a legszenvedélyesebben utálják - folyton azt róják a szemére, hogy úgymond elszívja a levegőt az igazi liberális újjászületés hírnökei elől? Mintha legalábbis valamilyen különleges képessége volna a számára adott tér kitöltésére, a közérdeklődés szabad vegyértékeinek lekötésére, a közönség kábulatban tartására. És közben - kétség nem fér hozzá - folyton csal, trükközik, mániákus igazmondásával saját táborát gyengíti, hatalmi intrikál és platformot épít, szétver és összetapaszt, mozgósít és lebénít, felemel és a mélybe taszít, a nem kívánt rész törlendő. Tamás Gáspár Miklós a múlt heti Narancsban közel négy oldalon át taglalta ennek a jelenségegyüttesnek az összetevőit és a Gyurcsány-mítosz mozgatórugóit, hogy végül, ha jól értem, oda jusson, hogy Gyurcsány ideálisan testesíti meg a kommunista-kapitalista archetípusát, amelyet ki-ki saját ízlésének és történelmi szocializációjának megfelelően a legkisebb intellektuális erőfeszítés árán a legnagyobb élvezettel utálhat. Gyurcsányt a felvilágosodás ellenfelei pusztítják el, mondja TGM, ami érző szívű embernek akkor is fáj, ha az általa folytatott álbaloldali-neoliberális politika végső soron maga is felvilágosodásellenes (hatásmechanizmusait nézve pedig voltaképp emberiség elleni bűntettnek tekinthető). De TGM vajon miért nem tartja mindezt a dolgozó nép vérén élősködő kapitalista piócaelit tágabb történelmi összefüggésben érdektelen egymás közti leszámolásának? Gyurcsány, úgy tűnik, mindenkinek megmozgatja a fantáziáját.

Rombolják a politikai intézményrendszerünket! Hatalmuk kiszélesítésének alárendelik a jó kormányzás elveit! Törvényalkotásuk, sőt alkotmányozásuk nívótlan! Alapvető jogelveket rúgnak fel!! Alkalmatlan embereket neveznek ki és betonoznak be valószínűtlenül hosszú időre fontos stallumokba!! Gazdaságpolitikájuk megalapozatlan, kockázatos és kiszámíthatatlan!! Nem temetik, hanem mélyítik az ideológiai árkokat!! Szét akarják darabolni volt iskolámat!!! És... és... és... Bocsánat, itt a publicista az idestova egyéves Fidesz-kormányzásra érzelmi töltéssel tekintő, valaha vele szemben nagy reményeket tápláló énje a hiperventilációtól hörögve, elkékült fejjel elájult.

Bő háromszáz évvel ezelőtt Jakob Bernoulli, a híres svájci tudósdinasztia talán legtehetségesebb tagja felfedezte a nagy számok törvényét. Ez a törvény tisztán matematikai tétel, mégis valahogy átment a köztudatba. Kérdezgettem róla az egyetemistákat, akik bár nem tanultak róla matematikából, többnyire mégis ismerték ezt a kifejezést, és adtak is rá valamiféle magyarázatot. E magyarázatok általában valamiféle hétköznapi bölcsességet fejeztek ki, meglehetősen homályos formában. Például: a nagy számok törvénye szerint aki sokat játszik, az előbb-utóbb nyer. Vagy: a nagy számok törvénye szerint mindenféle furcsaság, ami egyáltalán előfordulhat, valahol, valamikor elő is fog fordulni.

Kapirgáljunk még egy kicsit bio- és ökoügyekben!