Rombolják a politikai intézményrendszerünket! Hatalmuk kiszélesítésének alárendelik a jó kormányzás elveit! Törvényalkotásuk, sőt alkotmányozásuk nívótlan! Alapvető jogelveket rúgnak fel!! Alkalmatlan embereket neveznek ki és betonoznak be valószínűtlenül hosszú időre fontos stallumokba!! Gazdaságpolitikájuk megalapozatlan, kockázatos és kiszámíthatatlan!! Nem temetik, hanem mélyítik az ideológiai árkokat!! Szét akarják darabolni volt iskolámat!!! És... és... és... Bocsánat, itt a publicista az idestova egyéves Fidesz-kormányzásra érzelmi töltéssel tekintő, valaha vele szemben nagy reményeket tápláló énje a hiperventilációtól hörögve, elkékült fejjel elájult.
Használjuk ki elnémulását, és amíg magához tér, kapjon szót a másik, az érzelemmentes, kontemplatív én. Az, amelyik szenvtelen érdeklődéssel próbál megérteni egyes furcsa kormányzati intézkedéseket. Egyértelmű programadó beszédek és dokumentumok híján csak tapogatózik. Azt se tudja, hogyan fogjon bele ezen intézkedések, tervek vizsgálatába. Vajon abból induljon-e ki, hogy az országot vezető kis csapat valódi céljait (melyeket választási okokból részben eltitkolt) most következetesen és racionálisan próbálja elérni, vagy abból, hogy bénáznak a fiúk?
Az egyik oldalon erős érvek szólnak amellett, hogy a kormány döntéshozatalát az instrumentális racionalitás keretében értelmezzük. Valamit vagy több valamit el akarnak érni, és az önmagukban meglepőnek, károsnak vagy morálisan elfogadhatatlannak tűnő intézkedések ehhez volnának jól végiggondolt és gondosan megválasztott eszközök.
Mindenfajta megértéshez óriási könnyebbség ez a feltételezés. Az emberi viselkedés jelentős halmaza - a videojátékoktól a sportig, a harctéri taktikától a marketingig és a vállalati viselkedésig - felfejthető e keretben. A tudatos hadvezér azért küldi a biztos halálba harckocsizók százait, mert azt akarja, hogy másutt meggyengüljön az ellenség védelme, és ott át lehessen törni a védvonalat. Azért van a drágább mosogatószer szemmagasságban a szupermarketben, mert így azért nyúl először a vásárló, és a profitéhes menedzser azon hajtja a legnagyobb hasznot.
Olyan ez a feltevés egy sor társadalomtudománynak, mint az evolúció a biológiának. És ha nem is minden vállalati vezető vagy politikus kérlelhetetlen, machiavellista sakkjátékos, még mindig előránthatjuk Milton Friedman szelekciós mintha érvét. Eszerint akármi is jár a menedzser fejében igazából, a vállalatok azért fognak úgy viselkedni, mintha racionálisan profitot maximalizálnának, mert azok a vállalatvezetők, akik nem így működnek, rég munkanélküli-segélyért állnak sorba. Ugyanez vezető politikusokra is igaz. Az, aki nem úgy viselkedik, mintha több lépésre előre kalkulálva, kíméletlenül állítaná céljai szolgálatába a körülményeket, a demokráciában nem kormányt irányít, hanem még mindig a szülői munkaközösség elnökévé próbálja megválasztatni magát, mindhiába.
Ez a feltételezés reményt is adhat: azoknak, akik úgy hiszik, ismerik és osztják a kormány céljait. A kormányzati döntés-előkészítésben részt vevőknek különösen fontos ez a hit. Általa azt gondolhatják, munkájuk biztosan ama nagy célokat is fogja szolgálni: ha már elszegődtek egy minisztériumba, nem iszapbirkózásba vagy bohócfesztiválra neveztek be, hanem egy jól működő gépezet fogaskerekévé váltak. Egyes kormányzati lépések megértéséhez ráadásul biztos fogódzót is ad ez a feltevés. Életszerű azt gondolni, hogy a kormányzati végkielégítéseket azért vették visszamenőleg vissza, hogy előkészítsék a közhangulatot a magánnyugdíj-einstandot lehetővé tevő alkotmánymódosításhoz. Ráadásul minden későbbi lépés meg is erősítette, hogy ebbe a tudatos, racionális intézkedéssorba illeszkedett az önmagában kudarcos törvény.
Ám ez a hipotézis, a racionális politikai döntéshozatal hipotézise sok sebből vérzik. Ellene szól minden olyan beszámoló és esettanulmány, amely a kormányzati ügyetlenkedést, az információhiányt, a torzító egyéni és csoportos pszichológiai mechanizmusokat állítja pellengérre. A történelem, a politikatudomány, sőt a drámairodalom rengeteg ilyet ismer - az iráni túszszabadítástól Shakespeare V. Henrikjéig (III. felvonás, vi. jelenet, idézi Wayne Parsons).
És ha az egyedi esetleírásoktól, visszaemlékezésektől épp a friedmani mintha érvre hivatkozva el is tekintünk, akkor sem járunk sokkal jobban. Logikailag sem biztos, hogy az egész kormányzat működését racionálisnak kellene gondolnunk. Abból a feltevésből, hogy egyes egyének ész- és célszerűen döntenek, messze nem következik, hogy a kormányzat egésze is így fog. A bürokrata számára egyénileg racionális döntés lehet az is, ha politikus főnöke elől eltitkolja a kellemetlen információt, vagy ha be sem szerzi. A politikus számára, ha ugyanazt mondja, hovatovább ugyanazt gondolja, mint a többiek. A döntéshozó számára pedig, ha a nagy horderejű, egyszeri döntések helyett mindig kicsiny, kockázatkerülő lépéseket tesz - még akkor is, ha ezek végül a szakadékba vezetnek. Racionális egyének döntéseiből könnyen kerekedhetnek ki irracionális közös döntések.
Láttuk, hogy a kormány három hónappal az elfogadása után újraírja saját költségvetését - és kétszázötvenmilliárddal szűkebb kiadási oldallal számol, pedig semmilyen külső gazdasági fordulat nem történt. Gondolhatjuk, hogy ezt valamiféle megtervezett politikai fokozatosság diktálta (vagyis a racionalitás). De más magyarázat is kínálkozik. Az, hogy a sarlatán miniszterével szemben tehetetlen, a minisztériumi átalakításban megroggyant (volt) pénzügyminisztériumi stáb jelzései halványnak bizonyultak, és figyelmen kívül hagyták őket. Vagyis - bénáztak! Látjuk, hogy a kormányzat - bármiféle hatékonysági érv nélkül - szét akarja szabdalni a fél magyar gazdasági-politikai elit volt iskoláját, a Közgázt. Ez racionális taktika kell, hogy legyen a kormány részéről! Esetleg az elit megfélemlítését szolgálja? Avagy az a cél, hogy a terv cáfolása után Hoffmann Rózsa ügyesen a szektor és a Gazdasági Minisztérium közé pozicionálja magát, így javítva alacsony elfogadottságát? Ez volna benne a racionalitás? De lenne egy másik megfejtés is. Egy végiggondolatlan miniszterelnöki instrukcióra szolgai válaszul készült koncepciót szivárogtatott ki egy rektor, és az államtitkár most kapkod fűhöz-fához.
Vajon hogyan érdemes kívülről megpróbálni megérteni, amit a kormány művel? Racionálisak, vagy bénáznak? Persze én is csak tippelek. Azon esetekben, amikor fontos politikai, parlamenti, jogi, stratégiai kérdésekről Orbán Viktor és legszűkebb köre maga dönt, és a döntésre időt áldoz - és ilyen lehet a magánnyugdíj-einstand politikai előkészítése -, hajlamos vagyok racionalitást tulajdonítani a kormányzatnak. Ám amikor egyes szakpolitikákat érintő, ágazati szaktudást is igénylő, összetettebb, nagy apparátust mozgató ügyekben művel furcsaságokat a Fidesz, például a gazdaság- vagy oktatáspolitikában, már nem az ördögi sakkjátékosok tervét próbálom megérteni. Inkább azt fürkészem, ismerve a magyar minisztériumok, a bürokrácia, az egyközpontú politika torz intézményi mechanizmusait, pontosan hogyan is folyhat a bénázás.
De mégis, micsoda elkeserítő helyzet, ha azt kell mérlegelni, hogy a magamfajta mérsékelt liberális demokratának elfogadhatatlan célokat (például saját hatalmának bebetonozását) gátlástalanul, de a maga szempontjából ésszerűen szolgálva, avagy nacionalista-macsó-szégyentelen groupthinktől vezetve számolja fel a jogállamot, az én jogállamomat egy csapat politikus?!!
Hoppá, úgy tűnik, közben magához tért az a bizonyos másik én.
