Egotrip

A konfucianizmus tanítása szerint, ha rossz a kormányzat, tanácsos a hegyek felé venni az irányt. A taoizmus útmutatása szerint viszont akármilyen a kormányzat, a hegyek között a helyünk. Már ha viszonylag nyugalmas, zavartalan életre vágyunk. Vagyis ha nem akarjuk, hogy szüntelenül törvénykezzenek a nevünkben vagy helyettünk vagy felettünk. Ha nem szeretnénk, hogy adókat vessenek ki ránk, szabályozzanak, adminisztráljanak és igazgassanak, de azt sem, hogy ösztönözzenek, lelkesítsenek és sarkalljanak bennünket. Vagyis ha magunkra adó gentlemanek módjára kívánunk élni, és az ilyen élettel összeegyeztethetetlennek tartjuk a permanens felháborodás vagy éppen lelkesedés állapotában leledzeni olyan emberek miatt, akik be sincsenek mutatva nekünk. Egyszóval fel a hegyekbe, ha nem kérünk a politikából.

1. nap Csak egyedül legyek, imádkozik K. Dezső. Három éve volt egy szobatársa, nyugdíjas közegészségügyi ellenőr. Éjszaka kiabált, énekelt és fingott, hajnalban kávét főzött, merthogy cukros, hagymás olívát evett vagy mit. Vattát dugott a fülébe, ne hallja K. Dezső horkolását, aki viszont fülhallgatóval a Bartók rádióra aludt el. Jól elvoltak. Most már jól van?, kérdezi a főnővér, megismerte. K. Dezső gyengélkedik, de nem mondja, fél, megint levágják Házára. A főnővér kegyes hozzá, emlékszik, milyen rosszul volt tavaly. Persze azóta se tudja senki, mi volt a baj. COPD. Ez egy mozaikszó, ennyi. Homályos környülírása a nem tudjuk, minek. Költészet. Ennek köszönheti, hogy egyedül lesz a szobában. Északi oldal, a nap nem süt be, csak a hó világít, de ha kicsit jobbra áll, látszik a tévétorony és a csillagos ég. Kidobott konzervdobozokat görget, a fenyves felől fúj a szél. Nincs levegő, itt! Benzingőzben bezzeg lélegzik. Éjszakára kinyitja a felső ablakot. Lázálom.

Mindent meg lehet énekelni. Létezik például egy bécsi duó, Christoph és Lollo, ők többlemeznyi dalt költöttek régi és mai, híres és kevésbé híres síugrókról. "Síugródal" - így nevezik a maguk teremtette műfajt, amelyben a többnyire egyszerű dallam háttérbe szorul a hol melankolikus, hol abszurd szöveg mögött. Énekeltek már Kazuyoshi Funaki erényeiről, Blaz Vrhovnik hibáiról, külön dal szól Jakub Suchácek szomorúságáról vagy Alekszej Borovityin kutyájáról. Christoph és Lollo egyik különös éneke a valaha volt leghíresebb norvég síugró sorsát érinti, címe: "A nap, amikor Birger Ruud meghalt".

Nemcsak a fák, a gazdaságok sem. Kínáé sem. A világgazdaságról szóló szakértői elemzések, kerekasztal-beszélgetések manapság alig szólnak másról, mint a kínai gazdaság előretöréséről, a hatalmas ország megnövekedett világgazdasági és - az erre alapozottan kivetített - világhatalmi szerepéről, s arról, hogy a gazdasági növekedés centruma tartósan Ázsiába tolódott át. Ki-ki vérmérséklete szerint félelemmel vagy izgalommal számolgatja: hány év kell még ahhoz, hogy Kína véglegesen "maga mögé utasítsa" az Egyesült Államokat.

p>"A Föld napja a Tomoriban A Föld napjára készülődés keretében felhívással fordultunk iskolánk tanulóihoz, miszerint: fogalmazzák meg rövid üzeneteiket a Földanyának. Az egész iskolát megmozgató közös megemlékezés keretében élőláncot alkottunk, zöld ruhát öltve e nap tiszteletére. Az osztályok képviselői elmondták közösen megfogalmazott felhívásaikat, átadták tablóikat, verseiket, rajzaikat. A gyermekekben, felnőttekben egyaránt mély lelki nyomot hagyott ez az ünnepség."

Azt követően, hogy strasbourgi bemutatkozása alkalmával oly sok megaláztatás érte Orbán Viktort, a miniszterelnök nagyon szellemesen azzal hárította a minősítéseket, hogy korábban Hitlerhez és Mussolinihoz hasonlították, ma viszont Putyinhoz és Lukasenka belorusz elnökhöz - így mindenkinek a belátására bízza, haladást lát-e ebben, vagy visszaesést. Tény, hogy a Nyugaton gyakorlatilag ismeretlen Orbánt s főként általános megütközést keltő politikai rendszerét óhatatlanul hasonlítaniuk kellett valamihez, hisz feltűnése a közvélekedés által fejlettnek, kulturáltnak és demokratikusnak elkönyvelt Közép-Európában több volt, mint meglepő. Váratlan volt, megdöbbentő és rettenetesen elszomorító. A csalódást nem volt elég Orbánnak nevezni, új magyarázatokat keresett mindenki nemcsak a miniszterelnök személyes indulataira (Anne Applebaum), de az államról és a társadalomról vallott nézeteire vonatkozóan is (Michael Stürmer).

A jó pap, mondják, holtig tanul. Meglehet. Mi világiak, laikusok azonban másként vagyunk ezzel: szeretünk holtig felejteni. Mert meggyőződésünk szerint modern, felvilágosodott tudatunkat, szellemi frissességünket, belső szabadságunkat a feledékenységünknek köszönhetjük. Annak, hogy lassan sikerül kitörölni az emlékezetünkből mindazt, amit évezredeken át papoltak nekünk a filozófusok természetes korlátainkról, az úgynevezett emberi természetről.

Minden demokratikus alkotmányozásnak van egy elvileg feloldhatatlan paradoxona. Ez abból ered, hogy a demokratikus politikai rend definíció szerint az egyszerű többségi elven működik, noha az alkotmány elfogadásának legitimációját rendszerint valamilyen minősített többséghez kívánja kötni. Csakhogy semmilyen szavazási szabályt, így a "minősített" (kétharmados, négyötödös) szabályt sem lehet elvileg másként, mint egyszerű többséggel elfogadni. John Locke a Második Értekezés nevezetes helyén (95-96. szakasz) világos magyarázatot ad erre: "Ahhoz, hogy valami közösség legyen - mivel a közösség csupán a hozzá tartozó egyének megegyezése, és mivel annak, ami egy test, egy irányban kell mozognia -, az kell, hogy a test abban az irányban mozogjon, amerre a nagyobb erő hajtja, ami nem más, mint a többség megállapodása." A többség itt egyértelműen egyszerű többséget jelent, más néven kollektív akaratot. A brit "alkotmány" azóta sem több, mint a hagyomány szentesítésével kiváltságolt, de a szokásos egyszerű többséggel elfogadott törvények együttese. Ezért tisztább megoldás, ha a kartális alkotmányú demokráciákban népszavazási megerősítést vagy elfogadást kívánnak meg, mert a népszavazáson ugyanúgy az egyszerű többségi szabály alkalmazható, mint bármely egyéb, népszavazásra bocsátott kérdésnél.

Rossz ómen Magyarország számára a frank. A múlt század húszas éveiben a kormánykörökből kiinduló frankhamisítási botránnyal írtuk be magunkat az európai gazdaságtörténetbe. Igaz, az francia frank volt, minthogy a nemtelen akciót a trianoni békeszerződés revíziójának szándéka táplálta. Az új évezredben a svájci frankkal gyűlt meg a magyarok baja. Már a második Gyurcsány-kormány idején terítékre került a devizahitelesek problémája, akik többsége az alacsony kamatozású svájci valutában adósodott el, ráadásul pont akkor (2005-2008 között), amikor az még csupán 150-170 forintot ért, 20- 40 százalékkal kevesebbet, mint 2009 óta, amikor 180-215 forint között ingadozik a frank. A Bajnai-kabinet már a tettek mezejére is lépett: a válság miatt munkahelyüket elvesztő lakáshitelesek számára alakított ki támogatási programot, kezességet vállalva az adós törlesztőrészleteit fedező áthidaló banki kölcsönökre.

Zajlik a nagy alkotmányos harakiri: a demokrácia gőzerővel készül rá, hogy legfontosabb és legélesebb fegyverével, a népakarattal egy lendületes mozdulattal átmetssze a hasfalát. A folyamatról sok érdemes szerző mondta már el, hogy lényege szerint a szabadságjogi hagyomány és a liberális demokrácia intézményi alapjainak felszámolását jelenti. Nem kétséges, hogy az eredmény az intézményi ellensúlyaitól megfosztott, de továbbra is demokratikus felhatalmazással rendelkező hatalom lesz. Mindez nem újdonság a modern politikatörténetben: a permanens válságba süllyedt, ingatag demokráciák előszeretettel konszolidálták így magukat az elmúlt kétszáz évben, amióta az isteni kiválasztottság helyett a népakarat vált a politikai legitimáció elsődleges forrásává. A tömegigényeknek való megfelelés hasonló okokból a diktatúrák számára is fontossá vált: a hatalmi engedmények és anyagi juttatások ügyesen adagolt rendszere tette például évtizedeken át milliók számára elfogadhatóvá a társadalom gerincét 1956 után megroppantó Kádár-kormányzatot.

"Mocskos cigányok + lesztek boszulva" - olvasom, még tavaly nyáron, a Lehel téri aluljáró lépcsőjének falán a fenyegetést (betűhíven reprodukáltam). Elsőre nem igazán világos a felirat üzenete: ha a falfirka megalkotója bosszút állna a cigányokat ért sérelmekért, azaz együtt érez roma honfitársaival és osztozik, legalábbis érzelmileg, bajukban, akkor miért nevezi őket elítélő éllel mocskosnak? És fordítva: ha mocskosnak nevezi őket, olyannak, akiket az őhozzá hasonlók, az értelemszerűen tiszta és mocsoktalan nem cigányok (pozitív megfogalmazásban: magyarok) széles ívben elkerülnek, lenéznek, megfenyegetnek, bántalmaznak és alkalomadtán agyonlőnek, mint a kutyát, akkor ugyan miért ad hangot szilárd hitének, hogy a cigányok "meg lesznek bosszulva"?

Mérő László múlt heti írásában arról (is) morfondírozott, hogy mekkora bért kapnak a különböző tehetségű emberek (Teljesítmény, Magyar Narancs, 2011. március 24.). A szerző a programozók példáján bemutatta, hogy a vállalatok vezetői gyakran "csak" két-háromszoros bérrel díjaznak egy, a társainál tízszer tehetségesebb programozót. De vajon mennyire általános a tehetségnek ez az "alulfizetése"?

A katonaság utolsó hónapja a közeli leszerelés boldog eufóriájában telt. Az egyetemista századot kivezényelték egy kis mezei munkára: bálákat kellett behordanunk. Hárman-négyen adogatták fel a szekérre a kombájnok által szétszórt bálákat, a szekéren meg egy ember elrendezgette őket. Én a szekérre kerültem, volt is némi rossz érzésem, hogy lám, még itt is sumákolok - ez a szó mára szinte kihalt, de akkoriban a katonaságnál minden férfi jól megtanulta, miképpen lehet a munka könnyebbik végét megfogni, és lehetőleg azt is valamiféle látszattevékenységgel helyettesíteni. Nekem nem kellett vasvillával a fejem fölé emelgetni a bálákat, csak kényelmesen pakolásztam őket a szekéren, még élveztem is, mennyire különböznek egymástól, holott egy gép gyártotta mindegyiket. Igyekeztem csinosan, helytakarékosan elrendezni őket a szekéren. Főképpen a saját szórakoztatásomra - amúgy szemmel láthatólag senkit sem érdekelt, hogyan helyezkednek el a bálák a szekéren. Egy leendő matematikus így sumákol.

Az Óbudán ledobott angyal először azt látja meg, hogy bezárt a Cserepes. Még nem dózerolták el, de már a kopott zöld székek, asztalok sincsenek kint. Jobb bele nem gondolni, mi lehet bent. Ez tényleg a világ vége, gondolja, helytelenül és szabálytalanul, mert az angyalok nem gondolkodhatnak. De azért gondolja tovább. Ezek meg se érdemlik, hogy... Itt befejezi, mert már bent van a temetőben, és bele is fáradt kicsit. Benyit a portáshoz, nem kopog, nem köszön. A portás kistévét néz, és vacsorát főz, kisrezsón, lecsót, szezonja van. És kisüstit iszik. Mennyire tudtam, hogy így lesz! És mennyire utálom a lecsót! A kisüstit szeretem, ez jó erős lehet, a rettenetes szagából ítélve... Ez nem gondolkodás, teszi hozzá gyorsan, ténymegállapítás. De a mentegetőzés gondolkodás, hallja az agyában. Ez legalább nem az ő gondolata.