Államkór
"Hosszú, türelemmel viselt betegség után, életének 92. évében, anélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna, az SZKP új főtitkára nekilátott napi teendőinek."
Szeptemberben állítólag látták a Városligetben. Egyedül sakkozott. Igen, ő volt az. Jurij Andropov. A volt nagykövet, későbbi főtitkár élemedett kora ellenére is vissza-visszatér szeretett Budapestjére. Hogy huszonhárom éve halott lenne?
Ugyan, nem kell mindennek bedőlni!
Az állami működés egyik legfontosabb kérdése mindig is a hatalom átadása, az utódlás volt; az utódlási harcok első mozzanata pedig rendszerint annak kiderítése, hogy él-e még a szeretett uralkodó, elnök, pártfőtitkár, vagy már rég csak a bebalzsamozott teste irányít, néhány hűséges alattvaló segédletével.
Ez a kérdés persze elsősorban diktatúrákban bír nagy jelentőséggel: a demokratikus államok viszonylag megnyugtatóan tudják kezelni. (Többek közt épp erről ismerszik meg a demokratikus mivoltuk.) A hatalom gyakorlásának egy fokkal bonyolultabb esete, amikor tudjuk, hogy az államférfi él, de titkos kór gyötri, netán baleset érte, s ez meggátolja abban, hogy feladatait folyamatosan és legjobb képességei szerint lássa el. A politikus betegsége a demokratikus államokban is érzékeny kérdés. Találunk izraeli és magyar példát is: egy választott vezető kómába esik, és rögtön közügy lesz az, ami egy átlagembernek legszigorúbb magánügye: vajon életben marad-e, felépül-e, s ha igen, mikorra és mennyire?
Persze van, aki nem az életet a haláltól elválasztó vonalon egyensúlyoz, hanem az ép és a bomlott elme közti sávban kóvályog. A bölcs jogalkotó szerencsére ilyen helyzetekre is gondolt, és megalkotta a munkavédelmi szabályokat. Ezek szerint ha valaki különösen nagy felelősséget visel emberekért, anyagi értékekért, illetve ha nehezen áttekinthető helyzetben, új helyzetekben, hiányos vagy ellentmondó információk alapján, bonyolult szabályok, összefüggések, utasítások szerint, esetleg egymást gyorsan követő helyzetekben kell döntenie, úgy fokozott pszichés terheléssel járó tevékenységet végez. Az ilyen személyek kétévente "időszakos alkalmassági vizsgálaton vesznek részt a munkaköri alkalmasság újbóli véleményezése céljából". Ez a legtöbb munkavállalónál működik is. A munkáltató felelőssége, hogy beosztottját megfelelő időközönként orvosi vizsgálatra küldje, és az orvosi szakvélemény alapján - amelyből csak az derül ki, hogy az illető az adott tevékenységre alkalmas, ideiglenesen nem alkalmas, vagy nem alkalmas - megtartsa munkakörében, vagy lemondjon róla, és az egészségügyre bízza a megoldást.
Vannak azonban esetek, amikor nehéz megragadni, mit jelent a "munkaviszony", és ki pontosan a munkáltató. Vajon a fokozott pszichikai terhelésnek kitett politikust ki küldheti orvoshoz? És megtudható-e, hogy alkalmas vagy alkalmatlan tisztsége ellátására? Ha az utóbbi, vajon ideiglenesen-e, vagy visszavonhatatlanul? Szó se róla, gyanakodni éppenséggel lenne okunk nem egy hazai közéleti szereplő esetében. A tisztázatlan helyzet abból fakad, hogy egyes magas hivatalt betöltő személyeknek nincs felettesük vagy munkáltatójuk, vagy ha munkáltatójuk éppenséggel akadna is, mégsem vonatkoznak rájuk a hétköznapi munkavállalókra érvényes szabályok.
A kinevezéses tisztségeknél - például bírák, államtitkárok, miniszterek esetében - a bíróság elnökének, a miniszternek vagy a miniszterelnöknek még vannak viszonylag hatékony eszközei arra, hogy elmozdítsák azt, akiről úgy látják, már nem képes a feladatai ellátására (és lemondani sem akar).
Az egyes törvények általában a közvetetten választott tisztségeknél is meghatározzák, hogy mi a teendő ilyenkor. Azt például az alkotmány mondja ki, hogy a köztársasági elnöki megbízatás megszűnik a feladatkör ellátását kilencven napon túl lehetetlenné tevő állapottal. Az az alkotmánybíró is felmenthető, aki neki fel nem róható okból nem képes ellátni a feladatait. Ha az ombudsman nem képes ellátni a feladatait kilencven napig, felmentését bármely országgyűlési képviselő kezdeményezheti, az Országgyűlés pedig határoz. A miniszterelnöki megbízatás megszűnésének jogi részleteiről az előző ciklusban mindenki alapos ismereteket szerezhetett.
Az alkalmatlanság kérdése legélesebben a közvetlenül választott pozíciók betöltőinél merül fel. Az átlag munkavállalónak kétévente orvosi vizsgálatra kell mennie - ám választott tisztségviselőinkre ez a szabály nem vonatkozik. Egy országgyűlési képviselő simán nyomogathatja a gombot négy éven keresztül úgy, hogy senkinek semmi köze hozzá, nem csavarodott-e be egy kicsit. Ha valaki mégis aggódik választottja fizikai, lelki egészségéért, vagy attól tart, hogy a megválasztása óta a politikusnak megromlott az állapota, és efelől meg is akar bizonyosodni, nehéz feladatot tűz ki maga elé.
A politikusok nemigen vágynak arra, hogy a betegségükről valljanak. Ez teljességgel érthető is. "Mindenkinek, a politikusnak is van magánügye, és én a betegséget is a magánügyek közé sorolom" - kezdte híres pizsamás interjúját Antall József. Torgyán József szintén magánügyének tartotta, amikor 2001 tavaszán rosszul lett, és két hetet kórházban töltött, majd hónapokkal később orvosi igazolással mentette ki magát egy kártérítési perben. És valóban: kinek mi köze van hozzá, hogy egyes politikusok milyen betegségben szenvednek?
Csakhogy a törvény azt mondja: az állami vagy közfeladatot ellátó személy feladatkörével összefüggő személyes adata közérdekből nyilvános. Azaz mégiscsak közügy, hogy a polgármester, a képviselő milyen gyakran látogatja a munkahelyét, a parlament vagy közgyűlés hány munkanapján vesz részt, képes-e ellátni hivatali teendőit, elvégzi-e a feladatokat, amelyeket választói bíztak rá. Valóban, a pontos diagnózis nem tartozik senki illetéktelenre, a beteg politikus kórlapjába senki sem pillanthat be - ám a betegség azon vonatkozásainak, melyek az illető hivatali munkáját befolyásolják, mégiscsak nyilvánosságot kell kapniuk. És a nyilvánosság nem is eszköztelen. A beteg kormánytag állapota felől a törvény szerint igenis tájékozódhatunk: például a kormányülések jegyzőkönyveiből, a kormányzat hivatalos levelezéséből a kórházzal, a helyettesítésének részleteit, az állami tisztségviselők kórházi látogatásait vagy éppen az állami temetések előkészületeit taglaló hivatalos dokumentumokból.
Mindez persze csak akkor működik, ha az illető eljutott az orvoshoz. Ha ez nem történt meg, akkor senki nem tudja arra kényszeríteni, hogy vizsgáltassa meg magát. A nép - népszuverenitás ide vagy oda - csak megválaszthatja, vissza nem hívhatja képviselőjét. És orvoshoz sem küldheti. Szerencsére. Ha ezt megtehetné, százszámra alakulnának Népi Orvosi Bizottmányok, helyi, megyei és országos szinten, melyek tömegével küldenék az országgyűlési, európai parlamenti, helyi önkormányzati képviselőket, polgármestereket, főpolgármestert orvosi vizsgálatra: ép-e a májuk, vagy nem kapcsolnak-e tévesen a csipek a fejében. A bizottmányi orvos szakvéleménye után aztán már lehetne is készülődni az időközi választásokra.
Politikusainknak tehát, ha ki akarják tölteni hivatali idejüket, nincs más dolguk, mint hogy megfogadják a régi latin mondást: "El ne kísérjen pap, doktor, próféta meg ügyvéd."
