Próbálok figyelni a mentális egészségemre. Nem szeretném tudni, mi zajlik Musk agyában, amiként azt sem, hogy Asperger-szindrómája – amelyről ő maga vallott nyilvánosan – mennyiben járul hozzá ahhoz, hogy az empátiát a nyugati civilizáció rákfenéjének tartja. Nem akarom tudni, hogy nőgyűlöletbe hajló szexizmusa mennyiben sajátja, és mennyiben PR-termék (a háttérben Andrew Tate „influenszerrel”, vagy a PayPal-alapító, extrém libertárius Peter Thiel politikai machinációival). Arról viszont szeretnék beszélni, miként befolyásolja a mára az élet majd’ minden területén elterpeszkedő vállalkozói-mérnöki gondolkodás a zenecsinálást.
Ahogy öregszem, úgy mesélem egyre többször, egyre többeknek saját gyártású anekdotáimat. Csiszolgatom őket. Ha én nem unom meg, talán mások sem fogják. Az alábbi eset Huntsville-ben esett, ahol immár 14. éve élem az év hosszabb-rövidebb felét. Az Egyesült Államokban 20 Huntsville nevű település található, de az Alabama állambeli az egyetlen, ahova az 1950-es évek elején, a hírhedt Operation Paperclip (Gémkapocs Hadművelet) részeként több száz, azelőtt a náci Németországban tevékenykedő rakétatudóst telepítettek be családtagjaikkal együtt. Az addig álmos gyapotvároska és a mellette elhelyezkedő Redstone Arsenal nevű katonai bázis életét egy csapásra megváltoztatta a beáramló nagyszámú briliáns agyvelő, és mindaz a szupertitkos projekt (például a holdra szállás híres Saturn V rakétájának kifejlesztése), amelyeken dolgoztak. Az általam vezetett szimfonikus zenekar sem létezne ma, ha akkor nem költöznek oda a polgári komolyzenei kultúrán nevelkedett németek, élükön azzal a Wernher von Braunnal (a II. világháború utolsó éveiben Londont bombázó náci V–1 szárnyas bombák, az űrbe is kilépni képes V–2 rakéták, majd az amerikai rakétaprogram atyjaként elhíresült szervező-mérnök), akinek a nevét az ottani, koncerttermünket is magába foglaló kulturális komplexum ma is viseli. Házibuli volt tehát abban a Huntsville-ben, amelyben csak az a kavics nem talál el egy mérnököt, amelyet nem dobnak el. Jóval éjfél és jó néhány alkoholos tartalmú ital után, magam is egy húszas évei elején járó, éles elméjű szoftverfejlesztővel beszélgettem a tágas amerikai ház konyhájában álló, kétembernyi hűtőszekrénynek dőlve. A srác hosszasan bizonygatta, hogy a rakétasebességgel fejlődő komputertechnológia hamarosan okafogyottá teszi az élő koncerteket. „Képzeld csak el”, gesztikulált lelkesen, „egy-két év múlva már a nappali szobádban lehet egy olyan rendszer, amely egymástól független hangforrásokkal, hangszórók nélkül is tökéletesen imitálni tudja egy zenekar hangzását. Letöltöd a kedvenc Beethoven–5.-felvételedet, és bármikor a saját lakásodban hallgathatod a…, na, mondj egy nagyon híres klasszikus zenekart…, OK, a Berlini Filharmonikusok előadását. Amikor és ahányszor csak akarod!” Hiába vitáztunk órák óta, hiába döntöttük magunkba a sört, nem értette. „Nem érted” – mondtam. „Én nem akarom a berliniek tökéletes Beethovenjének tökéletes felvételét tökéletes eszközön hallgatni; főleg nem sokszor, és nem a nappalimban. Engem az érdekel, hogy aznap hol játszik rossz hangot a Huntsville Symphony első oboistája.” Utólag is elnézést kérek szólamvezető oboistánktól, Carey Shinbaumtól, és minden hozzá hasonló, kiváló fafúvós kollégától, de akkor, fáradt kétségbeesésemben pont ez jutott eszembe. Attól tartok, beszélgetőpartnerem ezt már végképp nem értette, legalábbis kikerekedett szemeiből erre kellett következtessek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
