De talán az sem világos a kedves olvasó számára, hogy miféle hajó jött meg Déloszból, hogy kivégezzék barátunkat. Hadd magyarázzam ezt el Platón szavaival. Ekhekratész – az meg ki? kérdi az olvasó. Nyugodjék meg, magam sem tudok róla többet, mint hogy Philiuszból, egy észak-peloponnészoszi városkából érkezett, s arról érdeklődött Phaidónnál, hogy mi volt az oka annak, hogy „a per rég lezárult, ő azonban csak sokkal később halt meg”. Mire Phaidón – ja, hogy ő ki volt? Fiatal görög filozófus, Szókratész barátja –: „Véletlenül alakult így, Ekhekratész. Történetesen épp az ítélet előtti napon koszorúzták meg annak a hajónak az orrát, melyet az athéniak Déloszba szoktak küldeni.” „Az meg mit jelent?” „Ez az a hajó, ahogy az athéniak mondják, melyen Thészeusz indult útnak annak idején Krétába, a kijelölt kétszer hét kísérőjeként, s azután őket is megmentette, s ő maga is megmenekült.” Na, a fene megeszi. Az egész görög mitológiát mondjam most fel, hogy olvasóim megértsék, miért húzták-halasztották Szókratész kivégzését? Ez lehetetlen. Tessék kérem utánanézni, csak ezt mondhatom. „A hagyomány szerint megfogadták akkor Apollónnak – folytatja Phaidón –, hogy ha megmenekülnek, minden esztendőben áldozati követséget küldenek Déloszba.” Most már a magam szavaival foglalom össze a dolgot. Ha a hajót már megkoszorúzták, senkit nem végezhetnek ki állami ügy miatt Athénban, míg a hajó vissza nem tér Déloszból. Szegény Szókratésznek a börtönben kellett kivárnia a hajó visszatértét.
Nos, Thészeusz hajója érzésem szerint már háromszor is visszatért volna Déloszból azóta, hogy hozzáfogtam tisztázni e bántó halálos ítélet körülményeit. Ezért úgy gondolom, egyelőre hagyhatom békén nyugodni sírjában a nagyszerű öreget, alapjában biztos vagyok benne, hogy nem tévedek, ha az ellene felhozott vádakat – tudjuk: megrontja az ifjúságot és nem tiszteli a város isteneit – egyszerűen mai szóhasználattal olyképp foglalom össze, hogy Szókratésznek a liberalizmusát vetették szemére. Őszintén szólva, talán nem vettem volna magamnak a bátorságot ezt állítani, ha nem olvastam volna az elmúlt napokban a nemrégiben elhunyt Vekerdy Tamás naplóit. Vekerdyt egyszer láttam életemben – együtt voltunk valamikor a nyolcvanas években másik nyolc gyanús alakkal együtt ál-Petőfik egy tévéfilmben –, szimpatizáltam vele akkor, de elvesztettük egymást. Aztán a közelmúltban felbukkant egy nagyinterjúval itt a Narancsban, majd, mint ezen a nyáron sok más jeles ember is, meghalt. Talán ezért kaptam meg karácsonyra a már 2016-ban megjelent könyvét: Naplók könyve. S talán ezért is fogtam hozzá rögvest a könyv olvasásához, meg kell, hogy mondjam, nagy érdeklődéssel. Hogy érdeklődésemet az keltette fel, hogy nagygyerek korunkban egymástól vagy kétszáz méterre laktunk a Nádor utcában, ő a 28.-ban az Árpád utca sarkán – ha jól sejtem, ma az viseli az Országház építőjének, Steindl Imrének a nevét –, én a 19.-ben, az Arany János utca sarkán – az meglehet. De jó is lenne erről beszélgetni vele! Ami már sajnos lehetetlen, de most nem is erről van szó. „Az utolsó két-három évben világi lettem, és modern” – írta 1994. április 4-én, húsvét hétfőjén. Azt nem állította, hogy ekkor lett liberális – de hát muszáj valakinek világinak lenni ahhoz, hogy liberális legyen? modernnek talán igen –, de az a naplóbejegyzés, melyet idéztem ezt a címet viseli: Egy liberális naplója. Hadd folytassam a már megkezdett idézetet: „Szertefoszlottak nosztalgiáim (például: a Horthy-rendszerhez fűződők). Ha a Rádióban – ma már nincs, vagy most éppen nincs Rádió – bármire utalnak (utaltak, amíg még hallgattam), ami számomra fontos volt (hogy ne mondjam: szent), automatikusan mozdul a kezem: nyúlok és lekapcsolom. Elviselhetetlen. Talán a plakáttal kezdődött, az előző választások idején: Jöjjön el a Te országod! – mosolygó anya, gyerek. – Kinek az országa? A gyereké? Az istené? Az MDF-é? – A Miatyánk mondata választási plakáton istenkáromlás. Blaszfémia. S ilyen lett az egész.” „Számomra mindig Adyban testesül meg – egyik lehetséges formájában – a magyarság géniusza. És Ady – nemcsak Ady. Hanem mindaz a »nemzetietlen, honáruló, kozmopolita«, zsidókat és magyarokat egyként a maga fajtájának valló…” „Jézus Rembrandt képén a tanítványokat arra tanítja Emmausban, hogy többé nem a külső törvény vezérel”, „hanem – József Attila-i szóval”: „az én vezérem bensőmből vezérel”! / „S ezt vallja ma minden »átkozott« liberális”… Oldalakat idézhetnék Vekerdytől, de nincs itt rá hely.
S ez a hívő protestánsként felnőtt ember nemcsak Jézusban látja a liberális gondolat megtestesülését, hanem Szókratészban is. „…amit ma liberalizmusnak és individualizmusnak (mert a kettő …összefügg) nevezünk, jó ezerötszáz évvel mélyebbre fúrja gyökereit Európában. … Az európai eszmélkedés eredeténél két megkerülhetetlen tanítónál találjuk a valóban fordulatszerű kezdetet. Valamit, ami eddig még nem volt, elképzelhetetlen volt, s első felbukkanásában halálbüntetést kiváltó bűnnek számított, s ami nélkül nincs európai gondolkodás, …se európai kultúra. / Szókratész és Jézus, a názáreti – a halálraítélt botrányokozók…”
Mi tagadás, nagyon örültem, amikor láttam, Vekerdy ugyanazt a helyet idézi Platón Phaidroszából, melyet egy kis könyvecském (Ilisszosz-parti beszélgetések) esszéinek mindegyikében magam is idéztem, és értelmeztem.
Az individuum szabadsága e két halálra ítélt botrányokozó „újítása”, ezt tekinti Vekerdy Európa meghatározó érték-mozzanatának. „… látom, hogy minden pusztító, totalitárius, tekintélyuralmi, a hatalmat egy kézben, egy pártban centralizáló rendszer a huszadik században is az antiliberalizmusból indul ki. … Nem hiszek benne, hogy előbb rend kell, hanem – ennek minden veszélyét vállalva – fordítva, »Jöjj el szabadság – te szülj nekem rendet.«”
Hát ezért kellett Szókratészt kivégezni, ahogy Jézust is. Hogy a nagy inkvizitoroknak valaha is sikerülni fog szellemüket is megsemmisíteni? Csak remélni lehet, hogy minden ellenkező tapasztalatunkkal szemben talán mégsem.
