Tényleg mondta ezt? Most nem fogom végigböngészni Xenophónt, nem is tudom persze, hogy Szókratésznek ezt az állítólagos mondását tőle tudjuk-e. Mert ha Diogenész Laertiosztól, az nem számít. Nem ismerte személyesen. Mindenféle pletykákból építkezett. S Platón sem számít, jóllehet ő aztán ismerte személyesen. Hiszen senki nem gondolja, hogy Szókratész biztosan mondotta azt, amit Platón a dialógusokban a szájába ad.
Mondta vagy sem, én elhiszem, hogy mondta, vagy legalábbis gondolta. S nem olyasmiről van itt szó, hogy „Ez itt egy kéz” (már ez is komoly szerepet játszott a filozófiában), vagy hogy ma van Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe (amit Szókratész még nem tudhatott, én is csak onnan tudom, hogy a Bartók rádióban – úristen, te azt hallgatod? igen, mert többnyire zenélnek – mondották, erre a napra írta Bach az Ich habe genug című gyönyörű kantátáját. Amit nem tudok, hogy ez mindig vasárnapra vagy mindig február 2-ára esik-e, s ezért azt sem tudom, hogy a medve – micsoda medve? – ezen a katolikus ünnepen vagy egyszerűen csak február 2-án dugja ki az orrát a barlangból; ma sajnos visszament: lesz még tél), szóval rettenetesen sok mindent tudhatunk; s a modern ember arról is meg van győződve, hogy hála a tudománynak egyre többet tudunk (tényleg így van, még Szókratész sem vitatná), ergo Szókratész hülyeséget beszélt. Persze nem azt mondta, hogy nem tudhatunk semmit, hanem hogy ő nem tud semmit, amit nehéz lenne kétségbe vonni, hiszen őt nem is ismertük, csak a róla szóló mendemondákat. De ha hősünk tényleg mondotta volna, hogy „egyvalamit tudok biztosan, azt, hogy nem tudok semmit”, akkor mély meggyőződésem, nem arra gondolt, hogy ha felmutatja a kezét, akkor ne tudná, hogy ez egy kéz, arra sem, hogy a néphit szerint ma a medve visszament aludni a barlangjába stb. stb., hanem például arra, hogy „miért van egyáltalában valami, miért nem inkább semmi”. Például, mondom. De ez a mondat véleményem szerint mindazt magába foglalja, amit nem tudunk; pontosabban nem tud az, aki képes filozofikusan gondolkodni. Mindenki képes erre, de esze ágában sincs ilyen hülyeségeken törni a fejét. A gyerekek még gyakran felteszik ezeket a „Miért van…?” kezdetű kérdéseket, de a felnőttek hamarosan leszoktatják őket erről. Kivéve azt a néhány hülyét, akiket többnyire filozófusnak neveznek, s ha nincs szerencséjük, még ki is végzik őket. (Ma már bőviben vannak olyan filozófusok is, akiket fentebbi példamondatom egyáltalában nem érdekel. Minek olyan kérdéseket feltenni, amelyekre úgysem vagyunk képesek válaszolni? Aki ilyen dolgokkal gyötri magát, azt bizony nem fizetik meg. Ergo: még azt sem érdemli meg, hogy kivégezzék. Nem is végzik ki. S így aztán a kutya sem fog emlékezni szegényekre.)
Aki viszont – az épelméjűnek tűnő embertársaink között – mégsem hajlandó lemondani az ilyen és hasonló – persze megválaszolhatatlan – gyermeki kérdések feltételéről, s mániákusan választ is keres rájuk, azt a hit emberei tárt karokkal fogadják. Nem mintha ők – tisztelet a kivételnek – hinnének a vallások kínálta válaszokban, hanem mert örömükre szolgál, ha okosnak tűnő embertársaik közül egyik-másik hozzájuk menekül.
Tényleg azt hiszem, hogy Szókratész, feltéve, ha tényleg mondotta volna a mondatot, melyet most már nem idézek még egyszer, akkor az ilyenféle tudást tartotta szem előtt.
A többi valamikkel – kivéve a mondatban szereplő egyet – valahogy elboldogult. Csak nem igazán érdekelték őt. Ne értsenek félre: nem gondolom, hogy valami életidegen alak lett volna. A róla szóló beszámolókból igazán nem ez tűnik ki. Hanem úgy gondolta, hogy azokkal úgyis mindenki szorgalmasan foglalatoskodik. A megfelelő információknak idejekorán birtokába fog jutni. Ő nem a létezőkkel, hanem a léttel bíbelődik.
Na, végre kimondtam azt, amit eddig csak kerülgettem, mint a forró kását (így mondják, nem?). Hétköznapjaink tudása és annak meghosszabbítása, a tudomány, a létezőkkel foglalkozik. Mindazzal, ami van, vagy legalábbis létezni – vanni – látszik. A filozófus viszont Szókratész szerint – ezt így persze a rohadt náci Heidegger mondotta, ettől még azért elfogadhatjuk – a létet kutatja. Az ontológiai differencia másik oldalát. Azt kérdezzük, mit jelent az, hogy valami van. Heidegger mintha azt a választ adná rá, hogy tulajdonképpen tudjuk. Felsorol – ha jól emlékszem – tizennyolc olyan mondatot, amelyben – bizonyos nyelvekben ki is mondjuk, másokban csak odaértjük a „van”-t. Csak ezzel a dolog még sincs elintézve. Tessék megpróbálni a gyereknek, amikor felteszi a maga „Miért van…?” kérdéseit, Heidegger tizennyolc mondatát felsorolni. A gyerek hülyének fogja nézni apukát-anyukát. Mert igenis nem tudjuk, hogy miért van egyáltalában valami, miért nem inkább a semmi. S a kérdésre diszkurzív választ – a vallás istenre hivatkozó válaszán kívül – nem is fogunk soha kapni. Azt sem fogjuk soha racionálisan megérteni, hogy honnan vagyunk mi, emberek. (Hogy miért imádja számos ember a hatalmat, s manapság talán ez számomra a legaktuálisabb gyermeki, azaz megválaszolhatatlan kérdés, azt már nem is emlegetem.)
A filozófia igazi kérdéseire nincs válasz. Mármint diszkurzív válasz. Valamiféle válasz azonban érzésem szerint mégis van. Válasz, amely persze nem válasz. De belevilágít abba a bizonyos vanásba. (Ha tetszik, mondhatjuk Nietzsche nyomán azt is, hogy a lét szakadékába, de hogy mire megyünk ezekkel a metaforákkal, azt nem tudom. Igaz, a nem létező szavakkal sem biztos, hogy messzire jutunk.) Ez a mégis válasz/nem válasz pedig nem más, mint a művészet. Megértet velünk valamit, amit meg szerettünk volna érteni. Eláll a lélegzetünk. Azok persze, akik természetesnek veszik, hogy az ember imádja a hatalmat, így hát imádják is, kerül, amibe kerül, azok többnyire a művészetet nem kedvelik. De azért nem bízom el magam. Frank, Lengyelország náci főkormányzója, állítólag nagyon szerette, mi több, ó jaj, értette is a művészetet.
