Cseresnyési László: Nyelv és neurózis

Szitoktan és retorika

Egotrip

Reinhold Aman emlékére

What a jerk! – súgja angol barátom, én pedig rábólintok, mert engem is idegesít ez az alak, bár nem tudom, hogy pontosan milyen is egy jerk – beképzelt? műveletlen? tolakodó? durva és erőszakos? Ezek közül valamelyik, esetleg mind egyszerre?

Állítólag nem csak a jerk és társai „nem jelentenek semmit”. Nincs ún. leíró jelentésük a becéző kifejezéseknek sem, mint például az angol sweet sugar-dumpling, vagy a francia mon chou (vö. magyar cukorfalat, kis mézes nokedlim). A „szitokszavaknak” (angol slur, német Schimpfwort, francia injure) általában él a nyelvben az alapjelentése is, de ez a háttérbe szorul, pl. az átkozott kölyök valójában nincs elátkozva, a hülye kurva pedig nem feltétlenül objektív munkaköri leírás (szemben mondjuk a hülye prostituált minősítéssel). Már az első mai értelemben vett angol szótár (1755) szerzője, Samuel Johnson is azt állította, hogy a bastard ’fattyú’ szóból adott kontextusban lehet akár szitokszó, de akár becéző kifejezés is (term of endearment).
A szitokszókból komoly tudósok olyan szótárakat állítottak össze, mint Robert Edouard Dictionnaire des injures c. munkája (2004, első kiadása 1967), vagy Reinhold Aman professzor (1936–2019) (bajor) német szitokszótára és az általa szerkesztett Maledicta kiadványok (1975–). Reinhold egyben az obszcén szavak történetét is kutatta, és általában érdekelte az, hogy miként válik egy szó „szennyezetté” (vö. pl. a latin mentula szemben a penis szóval – mindkettő ugyanarra utal). És persze az is érdekelte, hogyan hordozhat egy csupán mással- és magánhangzókból összetákolt valami érzelmi attűdöt, többek közt megvetést (vö. pl. bibsi szemben a zsidó szóval). A Maledictába egyébként elismert tudósok írtak, bár szinte mind álnéven, és nem véletlen, hogy Japán sok száz nagy egyetemi könyvtárából csak nyolcnak a katalógusában találunk Maledicta Press kiadványokat. Én megrendeltem valamennyit, így Aman a küldeményhez még egy részben magyar nyelvű levelet is mellé­kelt: „Lieber Freund! Danke schön. Lófasz a seggedbe, Reinhold”. Hát, így kezdődött a barátságunk.

Az obszcén szavakról egyszer régebben már írtam, most inkább arról szeretnék beszélni, hogy miért érdekli a nyelv kutatóit a szitokszók, a sértő kifejezések problémája – például a Language Sciences egy teljes számot szentelt a kérdésnek (Slurs, 2015, 52/1-2).
A sértő szavak nyilván nem a hangzásuk miatt sértők, egyfajta társadalmi és kulturális konvencióról van itt szó, ami ráadásul megjósolhatatlan módon változik. A magyarban például a néger az én fiatalkoromban még nem minősült automatikusan szitokszónak (vö. fekete, feka). A szitokszavak unokatestvérei azok az indulatos kifejezések, amelyeket a tudósok „expletívumoknak” neveznek, pl. Hol a francba van az a rohadt mobil?– más nyelven is, pl. Where the hell is my damn cellphone? Az expletívumoknak azonban nincs címzettjük – a beszélő biztosan nem fogja kalapáccsal büntetni a mobilját, ha az előkerül. A szitokszavaknak azonban egyrészt van címzettjük, másrészt van alternatívájuk (vö. digó ~ olasz). A sértő jellegük pedig nagyban függ a kontextustól és a beszélőktől. Amikor például a japán barátaimmal beszélek, minden további nélkül használjuk a gaijin szót, amikor „(fehér) külföldiekre” utalunk, mert informális kontextusban, a kölcsönös bizalom megléte esetén a „politikailag korrektebb” megnevezés kínosan természetellenes lenne. Ha viszont ez a szó a bevándorlási hivatal tisztviselője száján csúszna ki, akkor azonnal követelném, hogy kérjen bocsánatot. Az informális megnevezések egy része ugyanis a természetes kontextusukon kívül kváziszitokszónak minősül.

Egyébként, mint tudjuk, a verbális agresszió az esetek zömében nem egy-egy virtigli szitokszó, sértő kifejezés használatán múlik, vö. pl. Nő létére logikát tanít a Columbián; Mit vársz egy cigánytól? vagy Zolika vakbelét egy néger/fekete sebész vette ki. Zolika vakbelének alighanem mindegy, hogy milyen volt a doktor úr bőrszíne. A politikailag inkorrekt szavak listázása boldogítja a mozgalmárokat, de legtöbbször semleges érzelmi töltésű szavakkal szoktunk gyilkolni. Tévedés azt hinni, hogy léteznek interpretálatlan tények. A cigánybűnözés szóval (vagy azzal az állítással, hogy a Tanácsköztársaság vezetői jórészt zsidók voltak) kizárólag az a baj, hogy tudjuk, milyen kontextusban és hogyan értelmezik ezeket. Az előítéletes közgondolkodásra jóval nehezebb össztüzet zúdítani, mint a szavakra. Hiszen már annak a puszta sejtetése is, hogy a magyar közgondolkodás előítéletes, jelesül idegengyűlölő lenne, hatalmas felhördülést szokott kelteni minden igaz magyarban, akik olvasták Szent István intelmeit Imre hercegnek.

Gyerekkortól kezdve, minden kontextusban, bármiféle diskurzus során kölcsönösen felmérjük és folyamatosan monitorozzuk egymást: ehhez igazítjuk, amit mondunk és ahogyan mondjuk azt. Ennek az ún. társalgási akkomodációnak fontos eleme a beszélői szándékok követése: miért mondja vagy kérdezi ezt a partner. Például a „Hogy sírhatsz emiatt, te hülye liba?” típusú mondatokat sokszor hallottuk már, és azt is láttuk, hogy ezt a fajta indulatos megnyilatkozást nem szokta sértődés követni, noha nem mindenki szereti, ha hülye libának nevezik. A hallgató alapvetően azt érzékeli, hogy együttéreznek vele.

A másik ember mondatait a hallgató („hallgatólagosan”) a vélhető szándékolt jelentés szerint, de a saját előfeltevései alapján értelmezi, korrigálja és egészíti ki. Nincs olyan teljes és tökéletes mondat, amely ne menne át az egyéni interpretáció szűrőjén, és ugyanez az értelmező mechanizmus gyártja a szándékos félreértelmezéseket. A politikai retorika kézikönyvei ismerik (és többek közt egy Goebbels nevű, kiváló német rétor is leírta) azt a technikát, amellyel az ellenfél vélhető álláspontját egy kissé eltérő, de már abszurd állásponttal helyettesítik, amelyet aztán könnyű szétzúzni. Az ilyen csúsztatás neve a retorikában vörös hering, az eljárás fiktív kimenetele pedig az ún. szalmabábu. A technika maga közeli rokona a már Arisztotelész által az Organon utolsó könyvében leírt ignoratio elenchi néven ismert retorikai fogásnak. Például nemrég egy magyar politikus hisztérikus és sután fogalmazott tirádájában nyilván az iránt kívánta a felháborodását kifejezni, hogy a kormányzat kizárólagosnak tekinti a heteroszexuális és ultrakonzervatív családmodellt, miközben megvető szavakkal illeti a másfajta szexualitást és családfelfogást. Ezt a jobboldal jeles szónoka úgy interpretálta, hogy általában a heteroszexuális családmodell és a szebb magyar jövő elleni frontális támadás történt (mert „a bűn immár az ártatlanság képében tetszeleg”), és ezzel akkora nagy tüntetést tudott összerittyenteni, ami szégyenbe hozta szegény, lábadozó ellenzékünket. Nevetségesen szörnyű, bár szörnyen nevetséges, koromsötét szobában egy nem létező macskát keresni, és végül boldogan azt rikoltani, hogy megtaláltuk azt (© Oscar Wilde).

Eme diagnózis természetesen nem tartalmazza a probléma megoldását. Talán azért, mert egyelőre nincs ilyesmi a horizonton. Tapasztalatom szerint hasonló esetben mindig célszerű találni valami jó kis klasszikus idézetet. Történetesen Horatius ódájának (III.24) egyik sora jut az eszembe: quid leges sine moribus vanae proficiunt? Azt hiszem, a költő költői kérdése jogos: még a jó törvények sem érnek semmit, ha hiányzik a jóérzésű tömeg, amely kikényszeríti, hogy ezek érvényre is jussanak.

 

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

A puritán

A puritán már kora gyermekkorában nagyon puritán volt. Mondták is a pedagógusok a szülői értekezleten, hogy jó gyerek, csak egy kicsit puritán. Aztán, az értekezlet végén, hogy ne hallja a többi szülő, Aranka néni megsúgta, valójában a puritán a legpuritánabb az osztályban, meglehet, az egész iskolában, jobb lesz, ha odafigyelnek rá.

Költözik a hivatal

Lassan tíz éve jelent meg a Magyar Közlönyben az a kormányhatározat, amely szerint a Nemzetgazdasági Minisztériumnak a Várnegyedbe kell költöznie, a „Budapest I. kerület, Szentháromság tér 6. szám alatti ingatlanba”.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.