László Géza: Visszajátszás

Egy kiállítás története

  • László Géza
  • 2020.03.20 13:02

Egotrip

Néhány hete e hasábokon már megemlékeztem az utóbbi évtizedek legnagyobb magyar képzőművészeti sikeréről, Maurer Dóra londoni kiállításáról és életművének nemzetközi felfedezéséről (lásd: Senki többet, Magyar Narancs, 2019. december 19.).

Akkor arra kerestem a választ, milyen trendek magyarázhatják Maurer Dóra sikerét – de érdemes szót ejteni arról is, hogyan jött létre maga a kiállítás a Tate Modernben. A konkrétumok azért érdekesek, mert a múzeumok és a művészeti piac szereplőinek szövevényes viszonyára sokan csak legyintenek: ez egy nemzetközi maffia. S bár ez a világ valóban nem transzparens, talán nem is annyira ördögi, mint ahogy az a külső szemlélőnek tűnhet.

Az események felfejtéséhez 2011-ig érdemes visszalapozni a naptárt. Akkoriban bukkant fel Budapesten – a Bencsik Barna által elindított hídszervezet, az ACAX segítségével – az Isztambuli Biennálé kurátora, aki meg is hívta a nagy nemzetközi szemlére Maurer Dóra műveit. A MOMA akkortájt felpörgő C-MAP globális kutatási programja is felfigyelt az életműre, ahogyan az Art Institute Chicago kurátora is, aki konceptuális és fotómunkákat bemutató, nagy nemzetközi kiállításhoz gyűjtött anyagot. Alapos tájékozódás után három magyar művészt választott ki, köztük Maurer Dórát. A Tate valamivel utánuk érkezett.

A nemzetközi érdeklődésnek intézményi gyökerei is vannak. Az Egyesült Államokban régóta erős a kapcsolat a gyűjtők és a kortárs művészetet bemutató, de forrásokban nem bővelkedő múzeumok között – elvégre ott az állam mindig jóval kisebb szerepet játszott a múzeumi rendszer működtetésében. Ma már Európában is zajlik e modell térhódítása. Esetünkben sokat számított az is, hogy a Tate Modern globális gyűjtemény építésébe kezdett. Ehhez pedig értő és adakozni tudó emberekre van szükség – s így több magyar gyűjtő is bekapcsolódhatott a régiós vásárlások bizottságának a munkájába. Ezek a gyűjtők jelentős összeggel támogatják az intézmény akvizícióit, s beleszólásuk van abba, hogy a múzeum kinek mely műveit vásárolja meg. A Tate Modernben négy honfitársunk – itthonról Somlói Zsolt és Küllői Péter – lett a csapat része, Küllői hamarosan a régiós akvizíciós bizottság társelnökeként. A bizottság tagjai sokat utaznak és sokat beszélgetnek a múzeum vezetőivel, kurátoraival. És ez jó nekik. Az intézményrendszer kulcsszereplőivel, kiváló kortárs művészekkel és befolyásos rokonlelkekkel ismerkednek meg, első kézből nyernek információt a művészeti irányokról és a kanonizáció szempontjairól. És eközben sokat tehetnek a művészetért és a művészekért.

Mindeközben idehaza is megmozdult valami. A nemzetközi érdeklődéstől nem függetlenül 2013-ban elindult három kereskedelmi galéria – az ACB, a Kisterem és a Vintage – együttműködésével a Bookmarks, amelynek a feladatát abban látták, hogy színvonalas áttekintést adjon „neoavantgárd és posztkonceptuális” kortárs művészetünkről. A közös munka figyelemre méltó kiállítást és katalógust eredményezett. (Azóta több ilyen is létrejött.) Az amúgy nehezen barátkozó magángalériák örömére magyar művészetbarátoknak arra is sikerült rávenniük a Tate bizottságának tagjait és kurátorait, hogy Moszkvából hazafelé álljanak meg Budapesten és nézzék meg ezt a kiállítást. Így bukkant fel Budapesten a Tate Modern igazgatója és a mostani kiállítás kurátora – és ekkor szerettek bele Maurer Dóra életművébe. Sokat lendített a dolgon, hogy Frances Morris nem csak a progresszív képzőművészet, de a nők bemutatásának és elismertetésének egyik élharcosa is. A Tate Modern ezt követően több művet is vásárolt a művésztől. A nemzetközi érdeklődés fontos információ lehetett a White Cube kereskedelmi galéria számára is – persze még így sem volt törvényszerű, hogy 2016-ban Maurer-kiállítást rendezzen, hisz kísérletező művészek esetén nem garantált a kereskedelmi siker. Viszont jót tesz a reputációnak és így jó befektetés is lehet. A 2019. őszi, a Tate Modernben rendezettel párhuzamosan zajló, második Maurer-kiállításuk már erről is szólt. A kurátor Katharine Kostyál volt, akinek férje, a magyar származású gyűjtő és galerista Carl Kostyál tagja a Tate emlegetett akvizíciós testületének is. Ő nem csak a magyar bizottsági tagoknak segített a tájékozódásban, de galériája az utóbbi években több hazai művész munkáit is kiállította: Maurer Dóra mellett Gáyor Tibor, Bak Imre, Ficzek Ferenc képeit. Ezek az együttműködések a magyar műveket új és gazdag vevőkörrel kapcsolják össze. A Say-törvény működésbe lép: a kínálat megteremti a keresletét. (Ebben egyébként – egyelőre úgy tűnik, egyszeri alkalommal – egy külföldi megjelenéseket támogató külügyminisztériumi pályázat is segített.)

Van-e mindebben szerepe a személyes szá­laknak és az exkluzív információknak? Van bizony. De jegyezzük meg rögtön: itt nem valamiféle bennfentes kereskedelem zajlik. Annyi történt, hogy egy kiváló életmű menedzsmentjébe beszállt egy nagy nemzetközi és pár hazai játékos. Ahogy azt a producerek, menedzserek teszik egy-egy jó magyar film, szabadalom vagy más szellemi termék esetén. De hogy ők „intézték el” a Tate-kiállítást…?

Nos, ez nem így működik. A neves múzeumok távolságot tartanak a magángalériákkal szemben, az összeférhetetlenségek kizárása fontos elvük. A Tate Modernben a kurátorok három körben szelektálják a művészeket, és önállóan terjesztik elő a vágyott listát; a szakmai előszűrésbe senkinek nincs beleszólása. Ha egy bizottsági tag javasol egy művészt és felajánlja az akvizíció anyagi támogatását is, akkor is végig kell haladnia a döntés-előkészítés minden fázisán. Arról, hogy a kész listáról ki kerül a raktárakba és a főleg falakra, a múzeum vezetői határoznak. Meghallgatják a bizottsági tagok véleményét is, de a vétójog a múzeumé marad. És az összeférhetetlenségre más szabályok is vonatkoznak: a Tate-ben például azok, akik műtárgyakkal kereskednek, tagok ugyan lehetnek a bizottságban, de nem szavazhatnak.

A rendszer nyilván nem tökéletes – mégis, ez a csapat több szempontot tud érvényesíteni, mintha csak az intézmény tudós szakemberei döntenének az értékek védelméről és bemutatásáról. A Tate Modernnek – a közvélekedéssel ellentétben – nincs elég pénze ahhoz, hogy átfogó saját anyagot építsen minden arra érdemes életműből, ezért Maurer Dóra támogatói egy nagy értékű és jól időzített műtárgyfelajánlással meggyőzték a múzeum vezetőit arról, hogy érdemes őt már 2019-ben bemutatni a nagyközönségnek. Amivel mindenki jól járt: a múzeum, a kereskedők, a gyűjtők és a művész is – nota bene, mellette több magyar alkotó is, akik ugyancsak a Tate látókörébe kerültek: januárban például Maurer videomunkáit más magyar művészek kísérleti filmjeivel együtt vetítették a múzeumban. Mindezt a közgazdászok pozitív externáliának hívják – és még azoknak is jut belőle, akik amúgy szívesen búsonganak a kultúrmaffiák tehetségeket kirekesztő, korlátlan hatalmáról.

 

Neked ajánljuk