A papírfedelű Piketty-kötetnél is súlyosabb Matolcsy György hasonló lapszámú, de fényes fotópapírra nyomtatott, 300 színes grafikonnal megtűzdelt könyve, az Egyensúly és növekedés. Ám az elegáns külcsín sem tudja leplezni a mű közreadása mögött meghúzódó szándék gyarlóságát és az érvelés fogyatékosságát. Az Orbán-éra gazdasági éceszgébere nem kevesebbet állít könyvében, mint hogy a 2010 és 2014 között folytatott gazdaságpolitika az elmúlt száz év (!) gazdaságtörténetének „kivételes sikere”.
A jeles szerző tehát bármiféle történelmi távlat nélkül minősíti saját tevékenységét, ráadásul ezt azzal a szándékkal teszi, hogy „segítse a közgazdasági oktatást és a pénzügyi műveltség szélesítését”. Nyilván ezt a nemes célt kívánta szolgálni a félszáz hivatali beosztottja munkáját bevallottan felhasználó jegybankelnök azzal is, hogy az MNB pénzén kiadott, a Piketty-kötet árának alig feléért árusított könyvet jutalomként osztogatta a tavaszi országos tudományos diákköri konferencián.
Matolcsy önfényezése és közfertőzése tehát a közpénz és a köztudás gátlástalan használatával párosul. Bár a kötet létrehozásában (gondolom, nem önként) segédkező jegybanki kutatóknak gálánsan köszönetet mond a főnök (igaz, csak a miniszterelnöknek, a kormánypártoknak és az őket támogató választóknak lerótt háláját követően), a szakirodalmi előzmények iránt már nem mutat tiszteletet. A magyar gazdaságról és gazdaságpolitikáról szóló könyv irodalomjegyzékében alig találjuk a kiemelkedő magyar tudósok hasonló tárgyú műveit. Hogy csak egy kiáltó példát mondjak: Kornai János munkásságát teljes mértékben mellőzte a szerző.
Bár Pikettyt és Matolcsyt egy lapon említeni sem volna méltó, mégsem tudok ellenállni az összevetés kísértésének, ha már egyszerre került az asztalomra a két, egyaránt jókora adattengerre építő, gazdaságtörténeti megközelítésű mű. A két szerző gyökeresen eltérő habitusa mind az állítások tudományos megalapozottságából, mind a tárgyalás hangneméből kiviláglik. Igaz, Piketty sok tekintetben tabut döntő elméletét sem osztja mindenki, ám tudományos teljesítményét a tényeket másként interpretálók sem kérdőjelezik meg. Sokan vitatják például a hosszú távú trendek alapján előrevetített (apokaliptikus) jövőképét, amelyben a lassú növekedés mellett az örökölt vagyon és a belőle származó járadékjövedelem válik mindinkább meghatározóvá a munkajövedelemmel szemben, és még többen gondolják elhibázottnak a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek megfékezését megcélzó javaslatát a globális progresszív tőkeadóra. Ám ők is méltányolják a múltbeli folyamatok úttörő elemzését, érvelését és problémafelvetései jogosságát.
Ezzel szemben Matolcsy nagyra törő könyve nélkülözi a tudományos érvelést, amit csak súlyosbít, hogy művét kimondottan „a közgazdasági és pénzügyi tudás gyarapítására” szánta. Csak remélni lehet, hogy a tetszetős külcsínhez képest mérsékelt (erősen támogatott) ár és az ingyenes osztogatás ellenére is korlátozott marad a könyv hatósugara, hiszen önigazoló szándéka, propagandisztikus hangneme és tudománytalan érvelése nemhogy gyarapítaná, de még rombolja is a közgazdasági gondolkodást. Mert hogyan is lehet a 2010 nyarától életbe lépett gazdaságpolitika sikerességét a 2014 szeptemberéig megfigyelt tények alapján bizonyítottnak tekinteni? Hiszen nyilvánvaló, hogy bármely gazdaságpolitikai intézkedés és pláne egy komplex, a szerző szerint a kritikus tömeget elérő „strukturális reform” jó pár éves latenciával fejtheti csak ki a hatását, és még akkor sem lehetünk biztosak e hatások tartósságában. Ha a tudós pózában tetszelgő gazdaságpolitikus bizonyítani akarja, hogy reformja tartós fordulatot (fenntartható növekedést és egyensúlyt) idézett elő a gazdaságban, akkor ehhez türelemre, a három évet jócskán meghaladó időtáv tényadataira van szükség. Ezek hiányában mit sem ér a nagyszámú, tetszetős grafikon: tézise merő spekuláció marad.
Pedig Matolcsy (amúgy szűkkeblű) irodalmi ajánlásai között Piketty könyvének amerikai kiadása is szerepel. Ám láthatóan kevés nyomot hagyott rajta az elismert tudós módszertani alapossága, aki már a bevezetőben jelezte, hogy válaszai, noha az eddigi elemzéseknél jóval szélesebb körű történeti, összehasonlító adatokra támaszkodnak, „tökéletlenek és hiányosak”. A tudományos alázat szikráját sem felmutató Matolcsyról francia kollégája azon intése is lepattant, hogy a csupán néhány év alapján végzett összehasonlításokból „akármilyen következtetés, sőt annak az ellenkezője is levonható” (534. o.). Matolcsy egyetlen (előzetes) növekedési adat, a 2014. év teljesítménye alapján vonja le merész következtetését négyéves gazdaságpolitikája „kivételes sikerességéről”, elfelejtve a statisztikában jártas Piketty figyelmeztetését, hogy „néhány éven belül a növekedés sokféle okból kifolyólag ingadozhat, amiből lehetetlen bármilyen következtetést levonni” (669. o.).
A Matolcsy által „gazdaságtörténeti áttörésként” értelmezett „növekedési fordulat” mögött (ha ez majdan valóban beigazolódik) elvileg sokféle tényező állhat, amelyek között még csak nem is biztos, hogy kimutatható lesz a 2010-es gazdaságpolitikai fordulat hatása. E kérdésre azonban az impozáns, bár statisztikai verifikálásra alkalmatlan adattömeggel operáló szerző a történelmi távlat hiányában csalárd ígérete ellenére sem adhatott még választ. Az, hogy csodafegyvere, a strukturális reformokhoz társuló „új közteherviselés” (amely a magas jövedelműek terhének mérséklését a főleg a szegényeket sújtó áfaemeléssel és ágazati különadókkal ellentételezi) fenntartható növekedést generál, ma még legfeljebb gyenge hipotézisként fogalmazható meg.
A közgazdasági tudás szempontjából, melynek célzatos alakítására az MNB elnöke százmilliárdokat fordít közpénzből, nem is az a fontos, hogy állítását (pontosabban: feltételezését) igazolja-e majd az idő, vagy sem. A könyv leginkább azzal gyarapítja a tudást, hogy prímán demonstrálja: hogyan nem szabad érvelni. Ezt a (nem szándékolt) küldetését különösen akkor teljesíti, ha, miként a véletlen folytán én tettem, kontrasztként Piketty vagy más tisztességes tudós művével együtt olvassák.
