Dennis Moor
Gyurcsány Ferenc igazán szép jelszót illesztett programjának zászlajára: több lehetőséget a nélkülözőknek, több felelősséget a tehetőseknek. Ez a nemes eszme lengi át a program legtöbb fejezetét, ami rendjén is van egy szociáldemokrata kormányfőtől, sőt még az sem meglepő, hogy a liberális koalíciós partner is áldását adta a közös kormányprogram közös üzenetére. Hiszen ki vitatná, hogy "közös dolgunk adni annak, akinek erre valóban szüksége van"?
Az ilyen szövegekről a jóhiszemű olvasók Robin Hoodra asszociáltak, minthogy az elesetteknek adni úgy lehet, ha a tehetősebbektől elveszünk. Az olyan megrögzött rosszmájúak lelki szemei előtt, mint amilyen én vagyok, viszont a Monty Python farkasbabos paródiája villant fel, amelyben a Robinhoz hasonlóan jóakaratú, de kissé balfácán útonálló, Dennis Moor tragikomédiája bontakozik ki. Aki bár szintén a szegényeknek adta, amit a gazdagoktól elvett, két nagy problémával mégis szembetalálta magát pályafutása során.
Az első problémát a vagyonátcsoportosítás tárgyának megválasztása jelentette. Dennis kezdetben a (semmire nem jó) farkasbabot szemelte ki erre a célra, s egészen addig kitartott mellette, amíg egy - a farkasbabtól végképp megcsömörlött - szegény paraszt fel nem világosította, hogy jobban örülne, ha hasznosabb jószágokat (aranyat, ezüstöt, ékszereket) hozna neki. A nemes útonálló átváltott a szegények körében jobban díjazott javakra, de egy idő után újabb problémával szembesült: meddig terjedjen az átcsoportosítás? Mert amint áthurcolta az uraságok kincseit a szegény paraszt házába, fordított helyzet állt elő: a szegény lett a gazdag, s a gazdag a szegény. Ekkor megértette, hogy igazságos vagyoni helyzet csak úgy teremthető, ha minden pillanatban elveszi mindenkitől azt, amivel több van neki, mint a másiknak, és odaadja annak, akinek kevesebb van.
A mit és a hogyan kérdése nemcsak az igazságkereső útonállót hozta zavarba, hanem az újonnan megválasztott magyar kormányfőt is. Az igazságosság jegyében meghirdette például, hogy a munka és a tőke jövedelme után ugyanúgy adózzon a magyar polgár. A mit adóztassunk? kérdésre adott válasz (tőkejövedelmet) után azonban ő is szembetalálta magát a hogyannal. A "büszke baloldali" politikus lelki szemei előtt megjelentek a társadalom élősködői, a mintegy 160 ezer részvényes (többségük kárpótlási jegyért cserébe jutott csekély értékű részvényhez), akik az árfolyamnyereségből degeszre tömik pénztárcájukat, és gyorsan lecsapott jövedelmük 25 százalékára. Kétségtelen, pár milliárd forintot ez is hoz jövőre az államháztartás konyhájára, s lehet belőle támogatni a szegény szőlőtelepítő politikusokat. Amolyan Dennis Moorhoz illő módon.
A magyar lakosság tőkejövedelmének legnagyobb tételéhez, a kamatjövedelemhez Gyurcsány Ferenc sem mert hozzányúlni, pedig a magas infláció mint szokásos ellenérv jövőre már nem állja meg a helyét. Talán abból a baloldali megfontolásból ódzkodik ettől az adónemtől a kormányfő, hogy bankbetétük, államkötvényük a szegényeknek is lehet (pedig Magyarországon az a szomorú helyzet, hogy nincs). Nem hinném, hogy az adómentesség fenntartása mögött a megtakarítások ösztönzése állna indítékként, hiszen a most benyújtott adótörvény-javaslat nem éppen megtakarítóbarát. A hosszú távú, biztosítási célú megtakarítások adókedvezményét például tovább korlátozza, ami a baloldaliságba belefér, csak a kormányprogram azon kívánalmával nem harmonizál, hogy "bátorítani és ösztönözni kell a jövőre szóló öngondoskodást". J. E. Stiglitz írja a kormányzati gazdaságtanról szóló könyvében: "A befektetési kedvezmények korlátozása például azt a kérdést veti fel: ha hiszünk ennek kedvező, megtakarítást növelő nemzetgazdasági hatásában, akkor miért limitáljuk? Ha viszont nem hiszünk benne, akkor miért alkalmazzuk egyáltalán?"
A bankadó ötlete, amely kiválóan illik ugyan Robin Hood jövedelemkiegyenlítő ideológiájához, de szintén figyelmen kívül hagyja a megtakarítások ösztönzésének szempontját, hiszen a jóravaló útonállókkal szemben a bankok kőkemény profitcélokat követnek, s ami költséget csak tudnak, az ügyfeleikre hárítanak át. Ezért ebben az ügyben is könnyen Dennisszé torzulhat Robin: úgy vesz el a gazdagoktól, hogy azok nem lesznek szegényebbek, és a szegények sem lesznek gazdagabbak.
Hasonló a helyzet a gázárakkal kapcsolatos döntéssel. Az új kormányfő - nyilván a társadalmi igazságosság jegyében - határozottan kijelentette, hogy az idén nem lesz fogyasztói gázáremelés, jóllehet a leköszönt gazdasági miniszter ezzel nem értett egyet. Medgyessy Péter után tehát Gyurcsány Ferenc is kalapot emelt az érinthetetlen gázár orbáni szentsége előtt. Mehetnek bár a világpiaci kőolajárak az égbe, miként mostanában, a magyar gázfogyasztó, szegény és gazdag egyaránt, ebből nem érezhet semmit. Annál inkább az adófizető, szegény és gazdag egyaránt, aki az ártámogatás költségét kényszerűen állja. Így állhat elő az a - Dennis Moorhoz illő - helyzet, hogy Szegény Szabolcs szotyolaárus adójából fedezik Gazdag Gedeon vezérigazgató szaunájának fűtési költségét. (Ha ez a korszellem, hadd legyek már én is demagóg!)
A sebtében összerakott kormányprogramot nem kell persze túlságosan komolyan venni, sőt nem is lehet, hiszen gazdaságról komolytalan dolog számok nélkül beszélni. A benyújtott adótörvényeket is nehéz egészében megítélni addig, amíg nem látjuk hatásaikat a költségvetésben. Mert mondhatja blazírtan a kormányfő, hogy a költségvetési egyensúly alakulása csak az elemzőket érdekli, ő is tudja, hogy ez csak addig igaz, amíg olyan kedvező külgazdasági hátszélben lavíroz az ország, mint manapság. Az euróövezetbe való megérkezésre megálmodott "soft landing" jól hangzik ugyan, de ma még kétesélyes. Ha huzamosabb ideig akarunk fennmaradni az égen, nem árt kidobni néhány ballasztot. Olyanokat, mint amilyen például a konstans gázárra vonatkozó axióma.
