Vegye-vigye
Kurtizánmúltjából ragadt e gúnynév Fellini Amarcordjának szépasszonyára, amikor még ezzel a felszólítással ajánlgatta magát. Az időközben érinthetetlen özveggyé átvedlett Vegye-vigye nevének említése (és testének felidézése) kellemes élményhez juttatta a filmbeli kamaszokat, még ha a kelleténél magányosabb körülmények között is. A bukott és az új kormány közt most folyó átadás-átvételi aktusok során is nyilván sokszor elhangzik a vegye-vigye (talán még sóhaj is kíséri), mégis mintha egyik félnek sem nyújtana kielégülést a dolog, pedig ők legalább párban vannak.
Az átadó kormányhivatalnok szeretné azt a látszatot kelteni, hogy regnálása alatt nemcsak az ország épült-szépült, de a törvényesség is minden szinten be lett tartva, a bevételek és a kiadások pontosan el lettek könyvelve, az apparátus akkurátusan működött, a rábízott vagyon gyarapodott - egyszóval minden a legnagyobb rendben ment. Ha valami mégsem stimmel, az már az átvevő bűne, aki a kákán is csomót keres, és farkast kiált, holott báránya sincs.
Az átadónak az sem tetszik, hogy mihelyt átnyújtotta a nemzetiszín szalagokkal átkötött dossziékat, nemcsak őt meg a politikai államtitkárát billentik fenéken (ezt ugye lehetett előre tudni), hanem az apparátus sok kiváló tagját is, mint például az abszolút politikamentes APEH vezetőjét. Nem beszélve az állam gazdasági társaságként működő szerveiről, mint amilyen az ÁPV Rt., ahonnan páros lábbal rúgták ki az egész vezérkart, pedig az elődök milyen szépen elkezelgették a nemzet vagyonát, vagy az MFB, aminek átláthatóságát egy homályos múltú bankárral kívánja növelni az üvegzsebet meghirdető átvevő.
Az átvevő viszont azt nehezményezi, hogy az utóbbi hónapokban elszaporodtak az érinthetetlen státusú főtisztviselők, holott nála is hosszú tömött sorokban állnak a jussukat követelők. Meg azon fanyalog: ő nem ilyen lovat akart. Neki eddig azt mondták, hogy soha ilyen jól nem ment a szekér, mint az utóbbi négy évben, amikor minden állami forint négyet fialt. Legalábbis a Széchenyi-terv útmutatója szerint. Meg azt is mondogatták neki, hogy ahová az állam beteszi a lábát, legyen az vasmű, bank vagy légitársaság, ott beindul a vagyongyarapodás, és nemcsak jut, hanem marad is. Most meg kiderül, hogy csak az adósság maradt. Meg a sok jó káder, szép, nagy végkielégítéssel bebetonozva.
Nagy meglepetésre persze nem lehet oka. Az egykori ellenzék sose hitte el azt, amit az egykori kormány állított. Hogy mégis olyan választási programmal állt elő, ami a nem létező forrásokat osztaná el, az már az ő felelőssége. Afelől sem lehetett kétsége, hogy a kudarcot rosszul tűrő, viszont nagy kreativitással megáldott fiúktól meglepő hátbatámadásokat kap. Várható volt, hogy a küldetéstudatos kormány az utolsó, hatalomban töltött perceit is aktívan tölti. Pláne azután, hogy a választásokat megelőző heteket már csak relaxációval töltötte: a kormányüléseken szép beszámolókat hallgatott az ügyek állásáról, döntéseket alig-alig hozott. A vekker csak az első forduló váratlan fordulatára csörrent meg, ekkortól viszont soha nem látott sebességgel születtek a döntések.
Bár sok tízmilliárd valóban kifolyt e néhány hét alatt a büdzséből, a kormány, ha kényszerből is, mutatott némi előzékenységet. Például nagyvonalúan lemondtak arról, hogy a parlament elé terjesszék a május 7-én elfogadott, alig háromszázmilliárd forintos szociális és családügyi csomagot, ehelyett csak diszkréten belehelyezték az átadás-átvételi csomagba, hagy legyen szép kövér. Hasonló önmegtartóztatást mutatott a kormány akkor is, amikor (május 22-én!) lemondott a költségvetési irányelvek megtárgyalásáról. "A munka megindult a Pénzügyminisztériumban, de a kormány már nem tárgyalja az irányelveket, hanem az közvetlenül az új kormány asztalára érkezik majd meg, amely asztal megegyezik a régi kormány asztalával" - kommentálta bölcsen a döntést a kormányszóvivő.
Ha már előjött a szóvivő személye (nem véletlenül persze, hiszen szándékosan citáltam ide), szeretnék egy bekezdés erejéig megemlékezni róla. Végtére mégiscsak lezárult egy kormányciklus, és ha a csapat egésze nem is igazán elegánsan távozott, úgy érzem, valakitől illenék elbúcsúznom közülük. Én ismeretlenül is Borókai Gábortól kaptam a legtöbb segítséget abban, hogy tájékozódjam kormánya munkálkodásáról: az ő humora tette elviselhetővé számomra, hogy időnként átfussam a neten a kormány sajtótájékoztatóinak anyagát. Az ő emlékének adózva kopizom hát ide utolsó fellépésének filozofikus mélységű zárszavait: "Ebben a körben, ilyen módon már nem találkozunk, ha újra ugyanebbe a folyóba lépnénk, az már úgyse lesz ugyanaz. Épp ezért szeretném mindenkinek megköszönni azt, hogy elviselt négy éven keresztül, hogy kérdezett, hogy vitatkozott, hogy kritizált, és kívánom, hogy ezt a jó szokását mindenki tartsa meg a jövőben is."
Milyen elegáns lett volna, ha ezt maga a kormányfő mondja! Vetekedhetett volna Fellini filmjének szépasszonyával, akinek méltóságteljes vonulásakor megállt az élet az utcán.
