Sajó László: Öt és feles

Kék az ég és zöld a fű

Egotrip

Hol volt, hol nem, talán igaz se, volt egyszer egy falu, Sárszeg. Ez a falu oly nagy vala, hogy két termelőszövetkezete s mindegyiknek futballcsapata vala. Az egyik az FTsz, színe, akár a fű, zöld; a másik az MTsz, színe, akár az ég, kék.

Kék az ég és zöld a fű, ily egyszerű az élet, dúdolták a sárszegiek, danolták a kocsmában, mert az is volt ám Sárszegen, s nem egy. Boldog volt tehát e kies falu, de csak a lakosság kisebb része, akik az MTsz-nek szurkoltak, színeiben jártak, szedtek búzavirágot, kék nefelejcset a - bármennyire is zöld - réten. Mert az MTsz vezette a bajnokságot, templomtoronymagasan, Kossuthutcahosszat, s az őszi mélyszántások és a téli disznóölések után úgy szenderült Sárszeg téli álomba, hogy a Közép-keleti Körzeti Bajnokság győztese nem is lehet más, csak az MTsz. A bajnokság tehát, bár közép-keleti, sajnálatosan nem európai, viszont sajátosan magyar. Körzeti Bajnokság, KB. Kábé futball.

Télen azonban furcsa dolgok történtek Sárszegen. Az MTsz elnöke, maga is sárszegi, eladta a fél csapatot, kölcsönbe vagy felesbe, örökre. Cserébe megvásárolta az FTsz-t, lett ott is tsz-elnök. Az MTsz-ből átvitte az FTsz-be az igazgatót, pályaedzőt, gondnokot, agronómust, villanypásztort. Nagy volt a felzúdulás Sárszegen, interpelláció a falugyűlésen. "Az FTsz, s véle a haza, nem eladó! Az FTsz az igazszívű sárszegieké!" Aztán csend lett, mert az FTsz nem győzött győzni. Az MTsz pedig veszíteni. Az őszi tizenkilenc pontos előnyéből az utolsó fordulóra maradt egy. Nagy volt a tét: ha győz az MTsz, indulhat a Termelőszövetkezetek Utolsó Esélye Futball-analfabétáknak (TUEFA) kupában. Ha kikap, s a szomszéd pályán nyer az FTsz, övék a nemzetközi leszereplés joga. Közben, mintegy mellékesen, a nevető harmadik, a nem sár-, de innen a száznyolcadik falu, az egérszegi ZTsz már megnyerte a bajnokságot. Így jött el a fülledt szombat délután, fél négy. A korai kezdést Sárszeg népe kezdeményezte, hogy a meccsről még hazaérjen a brazil Szombati Szamba Szappan Operára.

Dezső, a jó nevű traktoros üveges szemmel és kézzel (kezében kék Dréher) nézte kedves csapata, az MTsz, és, jaj, akkor már sejtette, az ő, Dezső, jó nevű traktoros, utolsó meccsét. Az MTsz az FTsz ősi riválisa, ellenfele, ellenségfélesége, a lilahagymát termesztő UTsz ellen játszott. Az UTsz nem szerette volna kikaparni a gesztenyét, inkább a szemét, a szemét FTsz-nek, nem akart győzni. Az MTsz sem. Dezső, jó nevű traktoros előtt felrémlett a Szocreál, majd a Hunreál játékosának, Moldova Györgynek egy írása, hol a két csapat, mert jó volt nékik az iksz, védekezésre rendezkedett be, ki-ki beásta magát a saját félpályáján, onnan vizslatta az ellent és a kezdőkörben érintetlenül pihegő labdát. Ám az MTsz-UTsz meccsen nem volt jó az iksz, valakinek győzni kellett. Egyik se akart. Így hát futballtörténelmi pillanatokat élhetett át e fülledt májusi délután a néhány lézengő drukker. A csapatok keresztbe játszottak a pályán. Újult erővel rohamozták a taccsvonalat, a taccsbírók (partjelzők) joggal érezték, ők itt fölöslegesek. Megsértődtek, és az alapvonalon futkározva kísérték a, mondjuk így, játékot. Igen ám, de a kapuk zavarták a kilátást, jelezték tehát a bírónak, vigyék el a kapukat. Valóban, bólogatott a spori, utasította a rendezőket. Kik egyemberként fordultak a díszpáholyban helyet foglaló MTsz- és FTsz-elnök felé. A kapuk maradnak. Egyelőre én is. Mondta a téeszek elnöke. ´rizzük meg a látszat komolyságát. Viszont a labdára semmi szükség. A csapatok tehát, immár labda nélkül, tovább játszottak. Előbb ipi-apacsot, aztán fogócskát, majd, négyes csoportokba verődve megrohamozták, illetve védték, akárha várat, a partzászlókat. A nagy csatában aztán az egyik védő, az MTsz-es centerhalf elgáncsolta az előle rémülten menekülő UTsz-es jobbszélsőt. A bíró habozás nélkül a tizenegyes pontra mutatott. Lett nagy csend. Az UTsz reklamált, nem volt tizenegyes. Az MTsz játékosai a tizenegyest okozó középhátvédet ölelgették. Az MTsz kapusa nem akart a gólvonalra állni, az UTsz játékosa nem akart rúgni. Különben is, hol a labda. Mielőtt nekifutott volna a tizenegyesnek, az UTsz játékosa küldött egy esemest az MTSz kapusának, merre vetődjön. Az el is vetődött, idegen tájakra, kirepült a kapujából és Sárszegről is, rendes évi szabadságán tévén nézte, ahogy az UTsz-es készülődik. Fölé rúgja vagy mellé, találgatták a tribünön. Most már sose derül ki, mert az UTsz csatára útban a labda felé megcsúszott, hasra esett, fejjel neki a labdának. Mely labda gurult, gurult, át a gólvonalon. Az MTsz játékosai örömujjongtak, a lilahagymát termesztők lehorgasztott fővel várták a középkezdést.

A második félidő már csak formaság volt. A két csapat tagjai formás élőképbe rendeződtek, kiírván a gyepre: HÚZZATOK A PICSÁBA! A fanatikus közönség azonban maradt, az MTsz drukkerei és játékosai együtt kiabálták: "Hajrá FTsz!" Az UTsz mindenáron öngólt akart rúgni, ezért az MTsz teljes csapata, továbbá az edző, gyúró s a takarítónők felsorakoztak az UTsz gólvonalán, nehogy mán. Az MTsz elnöke csak azért nem állt oda, mert a hatvanadik percben elhagyta a stadiont. Éppen jókor ért át az FTsz pályára, csapata, a másik, gólt lőtt. Minden eldőlt, a kétszeres tsz-elnök pedig elégedetten hátra-. Az FTsz indul a nemzetközi, nem lesz köze kupában. A nézők betódultak a fűre, mely zöld.

A bronzérem és Dezső, jó nevű traktoros szemében a könny is szépen csillog. Üres a pálya, a lelátó, Dezső még mindig ül a helyén, nem mozdul. Jönnek a biztonságiak. Hadd maradjak csak még egy picit, könyörög Dezső, most vagyok itt utoljára. Fogadja meg, nem utoljára. Aztán elindul. Pár lépés a helyi fuvarosok futballpályája, annak is a kocsmája. Ide fogok járni. MTsz-meccset többet nem nézek. Hallgatni fogom. A meccsek lágy neszét. Idehallatszik majd a labdapuffanás, rivalgás. Ha nagy az öröm, baj van, gólt kaptunk. A mi pályánkon mindig több az ellendrukker. Kevesen vagyunk. És leszünk-e még. Lesz-e drukker, pálya. Szántsák, hintsék be, Dezső, jó nevű traktoros, segít. Épüljön itt pláza. A pályán, hol annyiszor. A pálya nemrég vette föl a legnagyobb MTsz-játékos nevét, s most ezt a pályát, az ő emlékét, síremlékét gyalázták meg. A pincekocsma ablakából rálátni az égre, mely.

Dezső, jó nevű traktoros kitántorog a kocsmából, felül engedelmesen várakozó traktorára. Kezében kék Dréher. Mi a faszt akarok, gondolja még, mielőtt elalszik a traktoron, kezdődik a bajnokság. Mely nem körzeti, de világ-. Felteszem a junosztyot az állásba, és munka közben nézem. Ezzel a jóleső érzéssel alszik el. A traktor ismeri az utat, befordul a sarkon, megáll. A traktorista azonnal felébred, kászálódik, bemegy a kocsmába, melynek neve, mint ama holló, beszélő. Netovább.

Holt a szóló. Moha, sár.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)