Amerikai bukta
Örülhetnek a kapitalizmus ellenségei. A tőke szócsövének tartott gazdasági lapokat hetek óta a leghatékonyabbnak tekintett amerikai kapitalizmus kudarcai foglalkoztatják. Az Enron-ügy kapcsán kirobbant, egyre több cégre kiterjedő botránysorozat felszínre hozta a nyilvános részvénytársaságok irányításának problémáit. Egyebek mellett azt, hogy a vezetők közvetlen érdekeltsége a cég piaci értékének növelésében időnként nem a valóságos érték növekedését idézi elő, hanem csak annak látszatát. No meg a vezetők pénztárcájának vastagodását, olyankor is, amikor ezt néhány kiglancolt számon kívül semmi nem indokolja.
Az európaiak elé követendő példaként állított amerikai modell lényege az, hogy a vezetők díjazása döntően a vállalati részvényárfolyam növekedéséhez kötődik. Vagyis a cég sorsát befolyásoló döntéshozók együtt sírnak-nevetnek az egyenként csekély beleszólással rendelkező részvényesekkel. Ez végső soron logikus: ha emelkedik az árfolyam, mindenki kaszál, ha süllyed, mindenki veszít. Minthogy a részvények árfolyama a nyilvános értéktőzsdéken dől el, elég ezek tisztasága felett őrködni: vigyázni arra, hogy a befektetők elegendő információt kapjanak a tőzsdei cégekről, és távol tartani a bennfentes információkkal rendelkezőket. A részvényesek érdekeit egy sor további intézmény védi: hites könyvvizsgálók hitelesítik a vállalatról megjelenő számokat, független elemzők és befektetési tanácsadók értékelik a részvényeket, és végül ott van a közgyűlés, amely visszahívhatja a részvényeseknek nem tetsző vezetőket. Elméletileg szép, zárt a modell, jobbat nehéz lenne kiagyalni.
Csakhogy ezt is gyarló emberek működtetik, mint mindent az emberi társadalomban. Köztük a pénz csáberejétől megszédült gazemberek is, akik a madáchi gondolatnak csak az első felét jegyezték meg: milliók egy miatt. Akik úgy gondolják: pozíciójuk feljogosítja őket arra, hogy mások (a részvényesek, az alkalmazottak) kárára gazdagodjanak. Na persze nem nyílt rablással, hanem finom számviteli umbuldákkal, előnyös részvényopciókkal, bennfentes kereskedéssel, a politikusok és a hatóságok lekenyerezésével. Vagyis fehérgalléros úriemberhez méltóan.
A különféle finanszírozási trükkökkel és könyvelési manipulációkkal szépen karban tartott, valójában súlyos pénzügyi gondokkal küszködő óriáscégek (eddig: az Enron, a Global Crossing, a Xerox, a WorldCom és a Qwest Communication) csalárd ügyeinek lelepleződése nemcsak az érintett vállalatok vezetőiről állított ki elégtelen erkölcsi bizonyítványt, hanem egy sor olyan szakma képviselőjéről is, amelyek éppen arra hivatottak, hogy őrködjenek a cégadatok hitelességén, és segítsék a befektetők tisztánlátását. A vállalati vezetők csalásaihoz aktív segédkezet nyújtó könyvvizsgálók mellett folt esett jó néhány befektetési és kereskedelmi bankon, megkérdőjeleződött a tőzsdei elemzők és tanácsadók hitelessége, sőt még a felügyelő hatóságok tekintélyén is csorba esett. Megrendült tehát a részvénybefektetői bizalom mindenki iránt, aki szavával vagy cselekedetével bármit is befolyásolhat a tőzsdéken.
És ez komoly baj. Nem elég, hogy kipukkadt néhány, a gazdasági prosperitás látszatát keltő iparág nagyra felfúvódott léggömbje, nem elég, hogy embermilliók vesztettek el dollármilliárdokat és százezrek állása került veszélybe, az általános bizalomvesztés miatt azok a cégek sem juthatnak tőkéhez, amelyekkel nincs is baj. És hiába történt mindez egy távoli földrészen, az amerikai gazdaság összes baja, miként öröme is, mindenütt érezteti hatását. Például a pesti tőzsdén, amelynek indexe rögvest alászállt, holott az ott forgó cégekről nem derültek ki disznóságok, csalárd machinációk.
Az amerikai bukták konzekvenciái hamar megszülettek. Nemcsak az ügyészség aktivizálódott, nemcsak a bilincsek csattannak mind sűrűbben a szépen keményített mandzsettákon, hanem a törvényhozók is öszszekapták magukat, hogy a befektetői tömegeket megtévesztő manipulációk lehetőségét minél szűkebbre szabják. Egyelőre csak az Egyesült Államokban, de nem kétséges, hogy a felülvizsgálatok az európai szabályozást sem hagyják érintetlenül.
Nálunk megfontolt (?) lassúsággal folyik a korábban lebukott ügyek kivizsgálása (köztük a legnagyobbé, a Postabanké, immár négy éve), bilincsek eddig főleg politikai indítékból csattantak (lásd a máig vitatott Kunos-ügyet, amelynek furcsa módon sem kárvallottjai, sem haszonélvezői nem voltak, elítéltje viszont hamar lett). A még csak sok macerával sem járó állami síbolások haszonélvezői, a közpénzeket az üzleti titok védelmében herdálók ügyei pedig végképp elkerülik az ügyészi kutakodást, holott ezek az umbuldák egy vállalat részvényeseinél is tágabb kört, az állampolgárokat károsítják.
Nálunk egyelőre nem a modern kapitalizmus befektetőket védő bástyáinak megkerülése okozza a legtöbb kárt (persze az is, amint például a Realbank vagy a WVM esetében kiderült), hanem a köztulajdonnal játszott magánbizniszek, amelyek éppen az utóbbi években szaporodtak el látványosan. Nálunk ezért kétszer akkora a feladat, mint a most jókora kiütést kapott amerikai kapitalizmusban: itt egyszerre kell átláthatóvá tenni a magánpénzekből fundált nyilvános társaságokat, és üvegzsebűvé varázsolni a közpénzből működőket. Itt a befektetői mellett az állampolgári bizalmat is meg kell teremteni.
