Üzletemberek
Nehéz megérteni, hogy ha valaki magánszemélyként jó üzletember, akkor köztisztviselőként miért teszi talonba isteni adottságát. Ha a saját pénzét jól fialtatja, miért nem teszi ezt a rá bízott közpénzzel is. Pedig ha másban nem is, abban esetleg bízhattunk a legutóbbi kormányváltáskor: olyanok veszik kezükbe az ország költségvetését, akik már bizonyították rátermettségüket családi és pártköltségvetésük kezelésével.
Hiszen micsoda biznisz volt 1992-ben - az akkor még politikai ellenfél MDF-fel üzleti szövetségre lépve - tisztikaszinót kiutaltatni pártszékháznak, aztán jó pénzért eladni, és (egyebek mellett) óriásplakátokkal üzletelő hirdetési cégbe fektetni! Nem is lehet megérteni a Fidesz (akkor még csak így, pőrén) 1994-es választási vereségét. Köztartozásokat felhalmozó cégektől sem akárki tud olyan elmés módon megszabadulni, mint tette azt egy immár feddhetetlennek minősített úriember 1995 nyarán, két idegenszerű nevet tartalmazó igazolvány segítségével.
Ezért érthetetlen, hogy most, a teljes állami költségvetés és vagyon feletti rendelkezés jogát megszerezve, ugyanezek az urak sorozatban hozzák a mind bizarrabb üzleti döntéseket. Most hirtelen megváltoztak a jól bevált játékszabályok, és új üzleti filozófia ütötte fel a fejét. Nem az számít üzletnek, hogy kevés pénzért megszerzünk valamit, és sokért eladjuk, hanem az, hogy sok pénzért megszerezzük, és addig babusgatjuk, amíg egykori értékét is elveszti. Ez történt a Postabankkal, a CW Bank Kärtner Strasse-i székházával, most meg legutóbb a Konzumbankkal. És ilyesmi történik majd a sportklubokkal.
Urbán László, a Postabank egykori vezérigazgató-helyettese így válaszolt arra a kérdésre, hogy van-e érdeklődő a bank iránt: "Érdeklődőben nincs hiány! Olyan szakmai befektetők is megkerestek, amelyek már itt vannak, s olyanok is, akik még nem jöttek be a magyar piacra. Afelől nincs kétségem, hogy a bankot jó áron el lehet majd adni." (Magyar Hírlap, 1999. december 27.) Az összeget illetően végül nem sokat tévedett, bár nyilván álmában sem jutott volna eszébe az a megoldás, aminek most szemtanúi (és áldozatai) lehetünk: hogy az állami Magyar Posta veszi meg a bankot jó áron, 180 százalékos árfolyamon. Ha már jó háromszázmilliárdot buktunk Princzék postabankos buliján, bukjunk még egy kicsit! Így mulat a magyar kormány. Ha hagyjuk.
Az új év másik nagy biznisze a Konzumbank nem eladása. A tőkéjét vesztett bank még 1995-ben lett közös tulajdonunk, amikor az MFB elődszervezete, a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank kétmilliárddal életre lehelte. Időközben kellett még néhányszor pár milliárdnyi tőkét juttatnunk a banknak, ami nem meglepő, hiszen az állami bankoknak az a természetük, hogy nem fialtatják, hanem emésztik a pénzt. Sokáig úgy nézett ki, valami csak megtérül egyszer a befektetésünkből, minthogy az előző és a mostani kormány is próbálkozott a Konzumbank eladásával. Csak éppen vevő nem akadt. Egészen 2001 novemberéig, amikor viszont mindjárt három bank is jelentkezett vevőnek, 110-115 százalékos árfolyamot kínálva az ötmilliárdos tőkéjű bankért. A sok kudarc után azt hihettük volna, hogy az MFB boldogan megszabadul a kolonctól, de nem ez történt. Az MFB-t felügyelő miniszter "átértékelte a helyzetet, és arra a következtetésre jutott, hogy ha más bankok jó üzletet látnak a Konzumbankban, akkor helyes lehet megtartani". (Népszabadság, január 16.)
Nyilván hasonló megfontolásból döntött arról is a miniszter, hogy az MFB magyar sportklubokba fektetheti pénzünket. Hiszen ha Várszegi Gábornak megéri az ilyesmi, akkor miért ne érné meg az államnak is? Az ÚTE is lehet olyan jó biznisz, mint a Fradi vagy az MTK! Egy évvel ezelőtt is született már ilyen érv alapján üzleti döntés, amikor a kormány nem engedte meg az MNB-nek, hogy a felszámolás alatt álló CW Bank bécsi székházát eladja a jó árat kínáló német biztosítónak, hanem élt elővételi jogával. Mondván: ha egy magáncégnek megér ennyit az épület, akkor a magyar államnak is. Ha Princz Gábor befektethette pénzünket ígéretes spanyol ingatlanokba, miért ne tehetné ezt a magyar Kincstári Vagyonkezelő is?
Igazán megérthetjük, hogy az állami pénzek kezelése más logikát követ, mint a magánpénzeké. Különösen ilyenkor, a választások előtt, a pénz hozamát nem forintban, hanem szavazatokban szokás mérni. Miért ne mondhatna le a kormány a Postabankért kapható harmincmilliárdról vagy a Konzumbankért beszedhető hatmilliárdról? Hiszen az egyik bankon keresztül diákhitelt osztogathat, a másikon meg kedvezményes családi agrárhitelt. Igaz, ezekre a magánbankok is alkalmasak lennének, de így legalább minden hitelfelvevő jól az eszébe tudja vésni, hogy kitől is kapta a támogatást.
Néhány tízezer diák és családi gazdálkodó szavazata persze kevés a győzelemhez. Talán még a magyar foci elszánt rajongóié is. Azoké is kell, akiket megnyugvással tölt el, hogy a kommunisták "agyagba döngölése" után 12 évvel a piac is agyagba döngöltetett. Maradt viszont a közös nevező: a terebélyes és ellenőrizhetetlen állam.
