Para

Kovács Imre: A horror vakui

  • 2002. január 31.

Egotrip

Éppen végeztem a Megható történetek féllábú gyerekekről című antológia előszavának megírásával, amikor felfigyeltem a csönd egy szokatlan árnyalatára, ami váratlanul lepte meg a telepet a Sándor-napot követő kedd borongós délutánján. Olyan volt, mint amikor a hallhatatlan, de létező alapzajok: a hűtő zümmögése, a számítógép együgyű prüntyögése elcsöndesedik áramszünet alatt, és amit addig csöndnek hittünk, egyszerre elmélyül, megtelik új, hang alatti hangokkal, melyeket lefedett az előző, magasabb telítettségű csönd.
Éppen végeztem a Megható történetek féllábú gyerekekről című antológia előszavának megírásával, amikor felfigyeltem a csönd egy szokatlan árnyalatára, ami váratlanul lepte meg a telepet a Sándor-napot követő kedd borongós délutánján. Olyan volt, mint amikor a hallhatatlan, de létező alapzajok: a hűtő zümmögése, a számítógép együgyű prüntyögése elcsöndesedik áramszünet alatt, és amit addig csöndnek hittünk, egyszerre elmélyül, megtelik új, hang alatti hangokkal, melyeket lefedett az előző, magasabb telítettségű csönd.

Mindez persze az erdőben történt, ahol mások az arányok, de a zaj ugyanúgy zaj, és a csönd ugyanúgy nem csönd, mint beljebb, a nadrágosok országában.

Állítólag az igazi csöndhöz pont úgy kell szoktatni az embert, mint a magaslati levegőhöz, fokozatosan és kíméletesen, mert amit mi csöndnek hiszünk, dübörgő zaj csupán, és amit zajnak hallunk, az maga a pokol.

Először óvatosan távolodni kell a központtól, kikapcsolni egyesével a műszereket kívül és a testen belül, de egy-egy fokozat után legalább másfél napot érdemes kivárni, hogy a magára hagyott elme ne próbálja azonnal feltölteni a neszek túl gyors kivonulásával keletkezett űrt, mert az nem vezet jóra, hibás gondolatok áramlanak az agyba, mint a tüsszentéskor keletkezett vákuum helyébe a démonok.

Szóval egy alacsonyabb fokozatba kapcsolt a csönd a telepen, és nem is abban a pillanatban, amikor észrevettem, hanem valószínűleg jóval régebben, mert visszagondolva, már egy darab ideje nem stimmelt valami. Egy darab hiányzott a teljességből.

Megcsörrent végre a telefon, mielőtt parttalan hülyeségáradattá változott volna ez az írás, és Sanyi kőműves kért segítséget, mivel egy tizenhárom tagú cigány család költözött a házába, mialatt ő a városban sertepertélt. Ez az állítás még azzal a valósághányadossal sem volt értelmezhető, amivel az ilyen kijelentései általában megfejthetők, ezért óvatosan arról érdeklődtem, hogy miképp helyezkednek el a közismerten kilenc négyzetméteres otthonban, de ő hisztérikus hangon csak annyit mondott, hogy éppen fürdetik a gyerekeket, tovább rontva ezzel a hihetőségi fokozatot, mivel Sanyi kőműves házában fürdetni, fürdeni, vagy egyáltalán, bármiféle olyan tevékenységet folytatni, ami a koszolódással ellentétes irányba hat, teljességgel lehetetlen volt.

Mérlegeltem a helyzetet, és úgy döntöttem, hogy kivárok, mielőtt értesíteném a mentőket, mert már tavaly is sikeresen megbirkózott a delirium tremens nevű alattomos tünetegyüttessel, igaz, akkor egy csapat kenguru próbálta feltörni a házát, és csak azért nem hívtuk a rendőrséget, mert határozottan állította, hogy az érettségi bizonyítványát akarják elrabolni.

Este felhívtam, és megkérdeztem, hogy mi van a vendégeivel, de szomorúan csak azt mondta, hogy elmentek.

Elmentek megint.

Figyelmébe ajánljuk