Az állami tulajdon dicsérete
A tőkés rend megdöntésén fáradozó TGM elegáns mozdulattal illesztette forradalmi hevületébe az utóbbi hetek korrupciós botrányait. Érvelése hibátlan: "vagy minden tulajdon lopás, vagy egyik se", ergo ne a korrupció ellen harcoljunk (hiszen ezzel csak legitimáljuk a nagy lopást, a magántulajdont), hanem a tőkés gazdasági rendszert döntsük meg, úgy, ahogy van. Döntsd a tőkét, ne siránkozz! - zárhatta volna írását stílszerűen, de nem ezzel zárta, hanem Brecht nem kevésbé forradalmi ihletésű és egyben aktuálisabb mondása felidézésével: "mi egy bank kirablása egy bank alapításához képest?" (Tamás Gáspár Miklós: Korrupció és forradalmi politika. Népszabadság, 2003. szeptember 13.)
A megvilágosodás eme fokára nekem még nem sikerült följutni (pedig szorgalmasan olvasom TGM és elvtársai írásait), de a korrupciós botrányok bennem is megvilágosítottak valamit az állami és a magántulajdon különbözőségéről. Azt, hogy ami a magáncégeknél bűncselekménynek számít, és amire ezért jó eséllyel lesújt a törvény, az állami társaiknál legfeljebb a jó erkölcsbe ütközik, ezért az és akkor mi van? legyintéssel egyszerűen lezárható.
Visszamehetnénk akár az MDF és a Fidesz tisztikaszinós bizniszéig vagy az MSZP és az SZDSZ Tocsik-ügyéig (csak hogy politikailag kiegyensúlyozottak legyünk), mely ügyek aligha képzelhetők el akkor, ha tétjük nem állami vagyon és pénz. De nem kell ilyen őskövületekre (ősbűnökre) hivatkozni ahhoz, hogy észleljük a különbséget állami és magántulajdon között, ehhez a ma közszájon forgó ügyek is elegendőek.
Azt senki nem vonja kétségbe: Kulcsár Attila ülni fog egynehány évet, mert aki csalással, sikkasztással megkárosít valakit (itt most mindegy, hogy a bank magántulajdonosait vagy magán- és állami ügyfeleit, netán mindnyájukat), arra lesújt a törvény keze. Kulcsár Attilának és számos más, a magánszektorban ügyködő svindlis társának számolnia kell azzal, hogy ha kiderül a lopás (csalás, sikkasztás), akkor nincs menekvés: a lopást (csalást, sikkasztást) az ügyészség és a bíróság is lopásnak (csalásnak, sikkasztásnak) fogja látni. A tét csupán az, milyen súlyosnak ítéli meg a bíróság a lopás (csalás, sikkasztás) társadalmi veszélyességét, minthogy ennek függvényében rója ki a penitenciát.
Az állami cégeknél vagy az állami pénzzel-vagyonnal gazdálkodó szerveknél viszont egészen mások a szabályok. Ott nem kell a büntetőtörvényben nevesített cselekményt elkövetni ahhoz, hogy tekintélyes summák és vagyonok kerüljenek át az államiból magántulajdonba. Ott elegendő olyan (állami) megrendeléseket adni, amelyek extraprofithoz juttatják a baráti cégeket; elegendő olyan munkaszerződést kötni, amely többéves (állami) jövedelemhez juttatja a leváltott vezetőt; elegendő hűségjutalmat adni hűtlen kezelésért; elegendő hagyni, hogy a dolgozók hazavigyék (állami) jussukat (mondjuk az MTV archívumának rájuk eső részét). Ott ugyanis minden jogszerű, amit az állami tulajdonost képviselő politikus annak lát, láttat.
Mindez feketén-fehéren kiderül abból, hogy az ilyen-olyan állami szerveknél ilyen-olyan úton-módon elsíbolt pénzek, vagyonok ügyében beindult nyomozás a legtöbb esetben akkor sem jut el a vádemelésig, ha nyilvánvaló kár keletkezett az állami vagyonban, és emellett az ügylet minden szereplője ismert. A legtöbb esetben már a rendőrség, a fennmaradókban pedig az ügyészség dönt a büntetőeljárás megszüntetéséről, merthogy időközben rájönnek: akármennyi közpénzt, közvagyont sajátítottak el, bűncselekmény nem történt.
Engem, bár nem vagyok jogász, meggyőzött Polt Péter érvelése, hogy ahol nem mutatható ki jogsértés, ott nincs jogsértés. Én simán el tudom hinni, hogy az MTV-től, a Millenáris Kht.-től, az Országimázs Központtól éppolyan jogszerűen kerültek magánzsebekbe állami pénzek és vagyonok, mint mondjuk az ÁPV Rt.-től, az MFB-től vagy a Nemzeti Autópálya Rt.-től. Én simán el tudom hinni, hogy arra nemcsak Princz Gábornak, hanem minden kormánynak futotta az erejéből, hogy a megfelelő helyre a megfelelő képességű embert ültesse. Sőt, Princzhez képest a kormányoknak még az a hallatlan előnyük is megvolt, hogy a kívánt lenyúláshoz jogszerű hátteret biztosító módon alakíthatták a jogszabályokat.
Vagyis éppen az állami berkekben lehet úgy lopni (csalni, sikkasztani) meg hűtlenül kezelni, hogy közben ne történjen bűncselekmény a szó büntetőjogi értelmében. Ez a tökéletes bűntett: nemcsak a nyomok hiányoznak, hanem maga a bűntény is. Miközben a károkozás és előnyszerzés a napnál világosabban megvalósul.
Ha nem tisztelném TGM (és elvtársai) őszinte meggyőződését, kajánul azt mondanám: nos, ebben áll az állami (közösségi) tulajdon magasabbrendűsége a magántulajdonnal szemben. Meg még sok másban. Például abban, hogy míg egy magáncégnél páros lábbal rúgják ki azt, aki pazarlással megkárosítja a tulajdonost, állami intézménynél időnként maga a tulajdonos képviselője utasítja a vezetőt pazarlásra, a cég vagyonának elkótyavetyélésére. Nemcsak büntetőjogi, de még politikai felelősség sem terheli például azokat, akik megakadályozták, hogy a CW Bank székházát kedvező áron értékesítse az MNB, és ezzel milliárdos veszteséget okoztak a magyar államnak. Miként azokat sem, akik pályáztatás nélkül bíztak meg százmilliárdos útépítéssel olyan céget, amely így annyit kérhetett, amennyit nem szégyellt.
Hogy én is aktualizált bölcsességgel zárjam írásomat: mi egy magáncég kirablása az állami vagyon eltulajdonításához képest?
