Splendid isolation
A nagy múltú demokratikus jogállamban is tanulmányokat folytatott Fidesz-vezetőket mintha jobban megragadta volna a fényes elszigetelődés brit hagyománya, mint az írott és íratlan jog tisztelete. Legalábbis erre utal a privatizációs szerződések felülvizsgálata ötletének újbóli fölmelegítése, a Mol és a gyógyszergyárak megregulázása, a közbeszerzési pályáztatás elmulasztása, no meg a külföldi tulajdonú építőipari cégek nyilvános megrágalmazása azzal, hogy megfenyegették a kis magyar építőipari vállalatokat: nem kapnak tőlük megrendelést, ha részt vállalnak a nagy nemzeti autópálya-építésben.
Megértem, nehéz úgy kormányozni egy országot, ha a kormánynak alig van befolyása a gazdaságra. Nehéz az igazi magyar cégeknek százmilliárdos állami megrendelést adni akkor, amikor előre borítékolható, hogy egy jogszerű közbeszerzési pályázaton elvéreznének a külföldi tulajdonban lévő (bár magyar cégként, magyar foglalkoztatottakkal működő), útépítési gyakorlattal és elegendő tőkével rendelkező nagy cégekkel szemben.
Megértem, nehéz úgy bőséget ígérni a választópolgárnak, hogy közben tekintettel kell lenni a külpiaci fejleményekre is, mikor már a belpiaci is éppen eléggé kiszámíthatatlan. Habár emlékeim szerint már tavaly nyáron is látható volt, hogy az idei évre tervezett 6-7 százalékos infláció éppen a kőolajárak meglódulása miatt nem lesz tartható. A voluntarizmus azonban - mint oly sokszor a magyar történelemben - most is felülkerekedett a józan belátáson. Nem és nem! Kis országunk mindenható kormányainak mélyen gyökerező hagyományuk van abban, hogy feltartóztassák az olajárak begyűrűzését.
Annak idején a magyar kormány vagy öt évre tényleg meg tudta állítani a határnál az olajárrobbanást: az akkor nyakig átnedvesedett gátakon állva, a kormánypolitika irányvonalát megszabó állampárttal karöltve, sikerült feltartóztatnia a felszökő kőolajárakat. Az elszigetelődésre tett erőfeszítésnek köszönhetően 1973 helyett csak 1978-ban kezdett "begyűrűzni" a világpiac, igaz, akkor megsokszorozódott erővel. Öt év látszólagos időnyereség a kormánynak és népének, öt év elvesztegetett idő a magyar gazdaság alkalmazkodásában. Meg a jócskán földuzzadt adósságtömeg.
Annak idején a belföldi árszínvonalat meghatározó nagyvállalati árpolitikát is könnyű volt irányítani. Hiszen az OKGT, a Matáv, az MVM, a gyógyszergyárak és a többi, életünket befolyásoló monstre cég is állami kézben volt, vezetőik a kormány kinyújtott kezei voltak, érdekeik egybeestek az állampártéval. Büdzséjük egybeolvadt a központi költségvetésével, nyereségük éppúgy a közé volt, mint veszteségük. Roth, Weiss és Grün urak legfeljebb rokonlátogatásra jöhettek haza, Bronfmann úrnak is csak a whisky árára lehetett befolyása, a magyar olajéra és gázéra nem. Mogiljevics és Guzminszkij uraknak, ha netán akkor elvtársak voltak, lehetett ugyan némi befolyásuk gazdaságunkra (emlékezzünk a gázcsapok elzárásának fenyegetésére a nyolcvanas években), de velük azért szót lehetett érteni a nagy közös cél (ellenség) árnyékában. Nem is illette őket olyan napirend előtti felszólalás a parlamentben, mint amilyet a MIÉP elnökétől a minap hallhattunk.
Úgyhogy igaza van kormányfőnknek, amikor ilyeneket mond: "Ha ´90-ben lennénk, akkor egy húron pendülve azzal, amit a hallgatók mondtak, valószínűleg nagyon sok minden másképp történne ebben az országban." Miniszterelnökünk a Vasárnapi újság azon hallgatóival pendülne egy húron, ha ´90-ben lenne, akik a magyar érdekek ellenében történt privatizáció visszacsinálását kérik számon rajta.
Időközben a kormányszóvivő szíves közléséből azt is megtudtuk: a kormány komolyan fontolgatja, hogy visszavásárolja a Moltól a gázüzletágat. Amivel egy csapásra megoldódnának a gondok. Mert a mostani helyzetben szegény kormányunk sosem tudja, melyik ujjába harapjon. Hol "idegenszerű" multinak tekinti, amelyik visszaél erőfölényével, és kénye-kedve szerint hagyja áraiba begyűrűzni a világpiaci kőolajárat. Hol meg édes gyermekének, amelyet megfenyít, nehogy már idejekorán áthárítsa a honpolgárokra a magasabb gázárat. Amúgy a szíve mélyén azt szeretné, ha nyereséges lenne a Mol, mert különben odavész a költségvetésbe befolyó osztalék és árfolyamnyereség, no meg a BUX-indexet és a honi kisbefektetők kedélyét is alááshatja, ha romlanak az oszlopos tőzsdetag profitkilátásai.
A gázüzlet visszavásárlásával újra egyszerűvé válna a helyzet. Maradna egy nyereséges magánolajcég, és lenne egy veszteséges állami gáztröszt. A gyógyszergyárak problémáját is meg lehetne oldani: a tb-támogatású gyógyszereket egy nagy állami vállalat gyárthatná, kerül, amibe kerül alapon, a szabadáras termékeket pedig a multik. A kormány helyében én még a biztosítóktól is kivásárolnám a gépkocsiüzletágat, hadd legyen ezzel is kevesebb gondjuk. A bankokat meg cakpakk visszavásárolnám, ha nyereségesek, azért, ha veszteségesek, akkor meg minek rontják itt a levegőt. És - Csurka úr tanácsát megfogadva - újra összevonnám őket a Nemzeti Bankkal, mert akkor az olcsó hitelek forrása is könnyen megteremthető lenne, csak a bankóprést kellene előásni a raktárból.
Egész jó kis gazdaságot lehetne itt kreálni. Még sok fantázia sem kell hozzá, hiszen már volt ilyenünk.
