Bácskai merénylő
Báránypecsenyét rendeltek. Felettébb kínos ügy volt napirenden, tehát Károly, az étterem főszakácsa hiába próbált eldicsekedni a Legjobb Kisebbségi Szakácsnak kijáró ezüstéremmel, amit a minap érdemelt ki a budapesti Magyar Kisebbségi Konyha nevű vetélkedőn. A nagy gondokkal vergődő Elnöknek még arra sem volt kedve, hogy megdicsérje, hanem a pecsenyét szeletelve gondterhelten a Tanácsadó felé fordult.
"Szóval mindeddig nem sikerült zöld ágra vergődni?", kérdezte. A Tanácsadó röviden beszámolt arról, hogy a tapogatózás eredménytelen, bár a titkárnő begyakorolta a megfelelő keresztkérdéseket. A kopottas öltözetű fickó naponta megjelenik a pártházban, és az elnökkel személyesen akar találkozni. Az előszoba melletti váróteremben várakozik egy órácskát, aztán közli, hogy holnap újra megjelenik. "Pénzt sem kér? Nem tiltakozik, elnyomásra sem panaszkodik?" "Sajnos nem", közölte a Tanácsadó. "Az Illyés Alapítványnál sem akar pályázni?" "Nem!" Az elnök a fejét csóválva lenyelt egy nagyobbacska falat pecsenyét. "Felettébb gyanús. Akkor kidobhatnám. Kiváltságokra se pályázik?" "Nem", sóhajtott a Tanácsadó, "Nem árt a légynek sem".
A kiadós vacsora után a Tanácsadó vállalta, hogy lezárja az ügyet. "Bizonyára ártatlan tollforgató, érmet akar, mint a főszakács. A személyes találkozón bizonyára a magyarsághoz való hűségét akarja ecsetelni. Akadnak még ilyen öncélú emberek, főleg akkor, ha nyugdíjba vonulnak." Mert csakis az a következtetés maradt hátra, hogy ilyesféle idealistáról van szó.
Egy hét múlva az Elnök kertjében, a fürdőmedence tövében fogadta a Tanácsadót. "Újabban semmi kedvem sincs az étterembe járni. Érzed, kedves barátom, a friss víz hűsítő illatát? Ezenkívül a főszakács levette az étlapról a báránypecsenyét, azzal kérkedik, hogy ezentúl csak magyaros ételeket készít. Nem szolgál fel többet csevapcsicsát sem. Állandóan székelygulyással vagy erdélyi húsos táskával tömne, meg Rigó Jancsival. Tönkreteszi a gyomromat, amióta megkapta a Legjobb Kisebbségi Szakács Ezüstérmet." A Tanácsadó a fejét csóválta. "Fel kellene lépni a túlzások ellen. Az anyaországi ezüst- és aranyérmek megzavarják magyarjaink eszét." "Úgy van", válaszolta az elnök. "Majd odaszólok Medgyessynek, hogy mérsékelje magát. Csak a megbízhatókat jutalmazza. Bőkezűségével felborítja a rendet. Hanem mi van azzal a fickóval?"
A Tanácsos arca elkomorult. "Nem megy. Az alak túl szerény. A magyarságtudatával sem kérkedik. Ravasz keresztkérdésekkel akartam zavarba hozni, az amerikai pszichológiai iskola szabályai szerint", fitogtatta szakmai felkészültségét. "Azt kérdeztem tőle, hogy cipeljük-e a sorskeresztet? Felhívtam a figyelmét, hogy tele vagyunk nemzetárulóval. Még a zsidókra is céloztam, de semmit sem húztam ki belőle. Bambán ismételgeti, hogy személyesen akar beszélni az Elnök úrral. Csak egy gyanús mondat ütötte meg a fülem, azt állítja, hogy becsületes ember, és el akar számolni a pénzzel."
Az Elnök felkapta fel a fejét. "Ez még gyanúsabb. Engem ez a fickó merénylőre emlékeztet. Tulajdonképpen nem is ártana egy ilyen bamba merénylő." A Tanácsadó elhessegette az ötletet. "Nem jó." "Miért?", háborgott az Elnök. "A szerb politikusokat is merénylők fenyegetik. Miért ne legyen nekem is merénylőm, mint nekik. Ebből nem szabad kimaradnom." "Igen, de csak óvatosan", intette le a Tanácsadó. "Nem mondhatjuk, hogy magyar merénylő tört az Elnök úr életére." "Hát azt közöljük majd, hogy nem magyar!" A Tanácsadó makacskodott. "Sajnos magyar. Meg aztán a végső szót a rendőrség mondja ki, s ha azt mondja, hogy magyar, akkor rossz visszhangja lesz." Az Elnök belátta, hogy ez tényleg járhatatlan út.
Felállt, ledobta magáról fürdőköpenyét, s fejest ugrott a medencébe. Úszkált egy ideig, aztán kitápászkodott. "Nehéz döntés előtt mindig megmártom magam. Szóval, mi a teendő?" A Tanácsadó a fejét vakarta. "Javaslom, hogy megfelelő elővigyázatossággal fogadja az Elnök úr."
Másnap délelőtt tízkor az Elnök tényleg fogadta Tóbiást. A kis dohányzóasztalkával szembeni tárgyalóasztal mellett - minden eshetőségre készen - két testőre Petőfi Sándor Összes Műveinek első és második kötetét forgatta a kezében. Az íróasztal mögött a Tanácsadó görnyedezett. Csakis muszájból vállalta a megalázó testhelyzetet. Tóbiás félénken belépett és körülnézett. Megállt a dohányzóasztalka mellett. "Nem ismer fel, Elnök elvtárs?", kérdezte. Az Elnök zavartan méregette Tóbiást, majd intett, hogy foglaljon helyet. Tényleg valahol látta, de nem emlékezett, hogy hol. Tóbiás szerényen állva maradt, és eldadogta: "Egy pártalapszervezet tagjai voltunk az Elnök elvtárssal. Én voltam a pénztáros."
Zsebéből előhúzta a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége tagsági könyvecskéjét, és az asztalra tette. "A pénzzel akarok elszámolni. Az Elnök elvtárs annak idején egy évre előre kifizette a tagdíjat, de az év közepén megszűntünk, mint tudja. Öt hónapi tagdíjjal tartozik az Elnök elvtársnak a Párt. Tessék, itt van a maradék, az utolsó dinárig", mondta Tóbiás, és leszámolta a pénzt.
A testőrök a meglepetéstől kiejtették a kezükből a Petőfi-összest. A Tanácsadó homlokát kiverte a verejték. Jaj, hol hagyta el ő a pártkönyvecskéjét? Az Elnöknek azonban helyén volt a szíve. Felugrott a bőrfotelből, és ordítani kezdett. "Provokátor! Merénylő! A magyarságot akarod lejáratni!" A testőrök felugrottak, és Tóbiást durván tuszkolták kifelé. "Elnök elvtárs, csak a pénzt akarom visszaszolgáltatni. Ne száradjon a lelkemen", tiltakozott Tóbiás. "Merénylő, merénylő", sikoltozta az irodába bevágódó titkárnő. A Tanácsadó előmászott az íróasztal mögül. Az Elnök megállt előtte és diadalmasan bejelentette. "Nos, nem megmondtam, hogy nem ártatlan tollforgató?" A Tanácsadó négykézláb mászva a szőnyegen elismerte, hogy az Elnöknek ezúttal is igaza volt. "Még hogy lelkiismeret", dohogott és felpattant, majd begombolta a zakóját, mint ahogy az egy úriemberhez illik.
