hommage á Cs. Géza
Papagáj, az végképp nem. Akkor ő költözik.
K. Dezső soha életében nem tartott állatot, nem is fog. Utoljára csótányai voltak Csepelen, néhány patkány a pincében a Vasváriban, pókok a Duna-parton. Papírjain néha átmászott egy-egy ismeretlen eredetű, alig látható, áttetsző rovar (?), hagyta. A legyeket se ölte meg az ablakban, megvárta, míg maguktól. Kikerülte a hangyákat a járdán, mintha embereket. Szerette az állatokat, embereket, ó nagyon, miként enmagát. De papagájt, soha.
A gyerek először kistestvért akart. Kagyló, mondta K. Dezső, messziről kezdte az alkut. Kutya, mondta erre a gyerek. Féldrágakő, sóhajtott K. Dezső, azt lehet gyűjteni. Macska! A gyerek már kiabált, K. Dezső egyre szótlanabb lett. Jó, nem bánom, aranyhalak. Kék félhomály, arany cikkanás, csak a halak surrogása hallik. Téli estéken az akvárium köré gyűl a család. Papagáj! Üvöltött a gyerek. És kettő! És kész! És bevágta magára a gyerekszoba ajtaját, K. Dezső illőn kopogtatott. Aranyhörcsög. Tengeri sün. Görény. Fölolvasta a Nagy Brehmet ott az ajtóban. Papagáj! Papagáj!, ismételgette a gyerek, mint a papagáj. Anyád, mondta K. Dezső, és a polchoz vágta a Nagy Brehmet. Papagájtollak hullottak abból, furcsák, búsak, bíborak, nézte K. Dezső a szőnyeget. Másnap megérkeztek az igazi papagájok, harmadnap K. Dezső belázasodott.
Papagájkór, egyértelmű. A gyerek csúfolta: papa papagájkór!, családja kiröhögte. Tea, gyümölcslé, pálinka. Feküdt K. Dezső, egyedül a lakásban. Hallgatta egész nap a Bartók rádiót, figyelte, jó helyen lépnek-e be a papagájok. A vonósok után, barmok! Tehetségtelen banda. Nézte a felhőcsordák vonulását (ott is állatok!) a nap előtt, mert ki-kisütött a nap, a kurva életbe, a tél nem vitt el, majd pont a tavasz fog, az én tavaszom, márciusom. K. Dezső Halak, ketten vagyok, mint a papagájok. És a két papagáj, el is nevezte őket, Paraguay és Uruguay, Para és Uru, hálásan néztek reá, hogy még nem ölte meg őket, és hálából most egyszer jókor léptek be. Akkor is meg fogtok dögleni, a nap mára eltűnt, K. Dezső lehunyta szemét, papagájleves. Gyönge papagájleves, az segít, papagájkórt papagájjal. Látta a gyerek tágra nyílt szemét, hol vannak a papagájok. Tudod, az úgy volt, kezdi majd K. Dezső, egyszer úgyis meg kell magyarázni ezt is. Meghalok én is? Papagáj, mint halálszemléltető eszköz, a halál szemrevétele. És a gyerek majd csak annyit ért az egészből, hogy üres a kalitka.
Édesdeden mosolyogva aludt el K. Dezső, véres nyál csordult ki szája végén, aludt mintegy másfél percig, a papagájok rikácsolása felébresztette. Barmok. A zenekar már rég hazament, mi a faszt gyakoroltok. Megjött a gyerek, rohant a papagájokhoz, jól viselkedek?, K. Dezső ordított volna, de csak hörögte, én itt haldokolok, de téged csak ezek a rohadt papagájok, nem is rohadtak!, majd azok lesznek, várjál csak, rohadnak szépen, a fény zöldbe játszó döglegye köröz majd felettök, anya, apa félrebeszél, hagyd kisfiam, csak lázas. Kérsz valamit? Igen, papagájt, az egyiket sütve, a másikat főve, dehogy választom én el őket, sülve-főve együtt lehetnek, nagyon vicces, mondta a gyerek, aludjál inkább, az olyan, mintha itt se lennél. És tovább hintáztatta a papagájokat.
Meccs van, nélkülem, a hátsó földesen, amit annyira szeretett K. Dezső, a töltés mellett, a Kelenen, lassító vonatok és kihagyó lélegzet, a büfében óriás zsíros kenyér. Én meg itt eszem a kekszet, K. Dezső hányt és fosott, fosott és hányt, influenza? allergia?, életallergiám, az van, de van, még itt ropogtatom friss protkóval a kekszet, nem leszek elfekvő, az nem lehet, hogy, mint egy rossz jobb bekk, a halál első átlépős cselére elfeküdjek, köpjek tele zsebkendőt, törülközőt, lepedőt, sokasodjanak a gyümölcslevek az éjjeliszekrényen, jöjjenek a rokonok hangosan, és távozzanak lábujjhegyen, kihűljön az utolsó tea a csorba műanyag tálcán, leszedjék az éjjeliszekrényt az új betegnek. Élek, bizonyság rá a két papagáj. K. Dezső nézte Parát és Urut, húsleves, jutott eszébe, vagyis csak ez járt az eszében, gyomrában, szívében, anyám főzte húsleves, mája, zúzája, szíve. Csak egyetlen szív, a szíve, azt a végén eszi meg, a legvégén. Mikor az utolsó daragaluska-morzsát is kiszürcsölte. Gondolta még a vécékagyló elé térdelve, mielőtt ismét áldozott, hányadékot a szar oltárán. Hányt K. Dezső, hányta magáról magát, lehányt egészen a szívéig, ott megállt. Fölnézett, látta magát felülről, a vécéablakból, és látta arcát a vécéfedél homályos oválisában. Törüld meg, fiam, a szád. Mért etted olyan mohón a csirkeaprólék-levest. De hát én nem is, gondolta K. Dezső ott a szívében, az anyja kitalálta. Már megint hazudsz. Világéletedben hazudtál. Most pedig feküdj le. De előtte mossál fogat. Ma már ötször mostam, K. Dezső duzzogva indult a fürdőszobába. És közben dalolt a két papagáj.
Minden úgy történt, minden úgy történet, ahogy eltervezte. Álmomban egy angyal rám parancsolt, öljem meg először a gyereket, aztán az anyját. Miként próbáltam - botcsinálta gyilkos - / facsarni annyit óvott testüket. Nem volt idejük felébredni. Nem éreztek semmit, K. Dezső se. Azon voltam, hogy minél kevesebbet / szenvedjenek - Aztán, csemege, jöhetnek a papagájok. K. Dezső a ketrechez ment, az ablakhoz vitte, kinyitotta. Az ablakot, a ketrecet. A papagájok elrepültek, K. Dezső kinézett az üres utcára. Már és még nem járt a troli. Az éjnek rémjáró szaka, rámjáró, mosolyodott el K. Dezső, már a papagájok sincsenek, én meg még mindig itt vagyok, mosolyogva ugrott ki. ", Halál, szent, megunt Halál, de jó visszatérni beléd! Zuhantában látta Paraguayt és Uruguayt a dzsungelben az övéi között, aztán mint papagájtollak, egybefolytak a színek, toccsant K. Dezső a járdán. A mája, a zúzája, a szíve. A lakásban a huzattól kinyílt, bezárult a kalitka ajtaja, megint kinyílt, és Para és Uru visszarepültek a helyükre. Nyikorgott alattuk a hinta, ki-becsapódott a kalitka ajtaja.
Különben csend volt.
És felébredtem, se könnyek, se verejték, fölsüvített az első troli.
(A dőlt betűs verssorok Lackfi Jánostól.)
