Egotrip

Besétál egy szép őszi, tavaszi, nyári vagy téli napon egy ismeretlen horvát parasztember a Csabához, és aszongya:

Ma reggel, úgy fél tíz tájban avval keltem, hogy ezután én már kizárólag csakis avval foglalkozom, hogy jól érezzem magam. Bezár a bazár, az egyszemélyes brutállokál, kitessékelem az ajtón teljesen elázott becses személyemet. Stáblista a pszichothriller végén, jóccakát. Elég volt, készítik a tepsit, maholnap negyvenéves vagyok. Ez lesz a cél, a hivatás hátralevő életemben, s ennek a nagyszabású tervnek minden egyebet vasmarokkal alárendelek. Diktatúra lesz.

Mi az az Umberto Eco, egy visszhang, kérdeztem a koszos férfit. Megállt a szájában a falat, aztán lassan, mintha robot bújt volna belé, kinyújtotta a karját, egy ajtóra mutatott: Menj, és nézd meg! - mondta szájbarágósan.

Mi hát a nyelvtan?

Délelőtt bementünk az osztályba, ahol kiadták a könyveket és az iskolaszereket. Már ezen a napon bekötöttük a könyveket is. Amikor elrendeztük a holminkat, lementünk focizni. Sajnos a focimat nem tudtam kibokszolni, mert nem volt rá idő.

Többet nem lesz itt politizálás, büdösfideszesezés! - jelentette be a független nemzeti intézmény újdonsült vezetóje azon frissiben, hogy miniszteri bársonyszékét elhagyva beköltözött a rideg Szabadság téri épületbe. Addigra már távozott az intézményből a szakmai vezetés derékhadának jó része, de úgy látszik, az összes büdösfideszesező még nem.

"A lego tökéletes eszköz ahhoz, hogy az állampolgárokat intoleránssá nevelje az olyan dolgok iránt, mint a szagok, az emésztési végtermékek, a szabályszegés, a romlás, az elmosódó határvonalak, a csírázás és a halál. Próbálj elképzelni egy erdőt legóból. Sok szerencsét hozzá. Láttál már legót jégből? ürülékből? fából? acélból? és mohából?"

Olyan nincs, hogy egyik nap ez van, a másik nap pedig már valami más.

Egy óriásplakáton az egyik mobiltelefon-társaság hirdette új díjcsomagját, és nagy betűkkel az volt odaírva: lebeszélhető. Először azt hittem, valami szóvicc, hogy aki erről lebeszélhető, az magára vessen, vagy ilyesmi. De aztán rájöttem: azt akarja mondani, hogy a vevő az árat beszélgetések formájában visszakapja, azaz addig beszélhet ingyen, amíg ki nem merül a befizetett összeg. Valóban, van a le igekötőnek ilyen "kimerít, felhasznál" értelmű alkalmazása, a legklasszikusabb példa, amikor a lakás bérlője előre kifizet hathavi lakbért, és aztán lelakja (azaz hat hónapon át nem fizet). A hirdetés szövegezője ezt alkalmazta egy másik igére, a beszél-re, tehát az ő nyelvérzéke szerint a le ilyetén használata produktív, azaz nyelvtanilag termékeny.

- Kuss, vagy különben kiszedem a szemed! - hallatszott a szomszédos asztaltól, ami átlagos körülmények között nem is lenne meglepő, de most a Normafa melletti Rétes büfében ültünk, és a fenti felszólítás elengedője egy hatvan felé járó, világító kék szemű, fehér hajú hölgy, aki kezében egy hajkefével próbálta fegyelmezni negyvenes partnerét.

Személyautókon begördülő honfitársaimhoz somfordálok, kezemben kék bőrű útlevelem, mintha Fedél Nélkül újság lenne, magam hajléktalan, úgy reagálnak, szemükben rettenet, akár péntek kora délután az álló kocsisorban az Úttörő Áruház előtt, látván, közelgek, Rossz Arcú Indián. Hát még, amikor mesélni kezdek. Hogy a rendőrőrsről jövök, de nincsen ám probléma, csak azt hitték, a csoportom meg közben el. Hiszik is, nem. Nem arra megyünk, tekerik föl az ablakot sorban a magyarok, akkor lássalak benneteket, mikor hazaérek. Mikor. Még a tengert se láttam. Mászok fel egy lengyel buszra, POZNA„, a leállósávban megyünk, vagy hatvannal, a kijáratoknál leállunk, tanakodás térkép fölött. Úristen, hány hete jönnek ezek. Videót néznek, japán karatefilm, lengyel hangbemondással, nem látom, szinte a szélvédőben ülök, csak hallom, odabenn derültség, én is röhögök. Nem értik, ez a vengerka miért csapkodja a térdét, én sem. Imádkozom, hogy tévesszék már el a kijáratot, akkor elvinnének Thesszalonikibe, nem tévesztik. Akkor én most kiszállok. A busz, rajta sok kis vidám japánnal, kik lengyelül karatéznak, tovatűnik a fortyogó aszfaltban.

Akkor hirtelen sötétség robban a moziteremre, a fekete por lassú áramban szálldos a végtelen légtérben. Megkapaszkodom a karfában, talpam alatt a hideg kövezet, a háttámla, az ülőke, egyszerre minden. Megpróbálom visszaképzelni a hirtelent, amikor még láttam, de már ment el a látásom. A székem megroppan, mintha az egész széksor szakadozna; számban rézkilincs íze.

Azt a nagy legyintést még a rádión keresztül is érzékelni lehetett.

Elegem van már ebből a magyar vircsaftból! - csapott az asztalra Wolfgang Schüssel a Puchberg melletti, alig húsz lelket számláló Hof községbe kihelyezett kormányülésen, sörhabbal öblítve le szája sarkáról a gulyásszaftot. - Akármerre járok-kelek gyönyörű országunkban, mindenütt magyar szakácsokba, pincérekbe, vendéglősökbe ütközöm. Mintha az osztrák konyha nem lenne elég jó! Mintha mi nem tudnánk tisztességgel fölszolgálni a gombóclevest meg a császármorzsát! És még kérkednek is a magyarságukkal! Ahelyett, hogy csendben meghúzódnának a mosogatópultnál vagy a sparhelt sarkában, van pofájuk fennen hirdetni, hogy itt vagy ott magyar a gazda. Tegnap túra után a nejemmel betértünk a Schneeberg oldalán álló Sparbacherhüttébe, hát ott még ki is van írva, hogy a vendéglátók magyarok, és hogy bizony ők azok, akik korábban a Rax tetején lévő jó kis Habsburghaust üzemeltették. Pedig bizony isten, a múlt héten ott is megfordultam, és lám, most is magyar volt a ház ura és asszonya.