Egotrip

Szerintem abból nem sül ki semmi jó, ha találkozik Az Ember, Aki Létra Akar Lenni és Az Ember, Aki A Vihar Szeme. Kevésbé volt reggel, mint délelőtt, de sötét volt, tehát mindegy, a meteorológiában járatlanok simán képzelhették, hogy Füst Milán naplója takarja el a napot, pedig csak vak volt a tavasz, rendetlenkedett a kisded, úgy tett, mintha ősz lenne, riszált és rinyált, rettenetes volt és ostoba.

Mint exholdkóros, csodálattal adózom a tetőteraszoknak. Egy ilyen extúrán mondhattam esetleg, hogy Putnik melanzs. Értelmét a Hold fénye beragyogta (de már megint ezek a kozmikus viszonylatok). Ha akkor nem mondtam, hát most, kivételes alkalom, álltunk Újvidéken a Putnik Hotel halljában, és egyszer csak megmozdul valami ébenfekete hallójáratomban, a kalapács, az üllő és a kazánkovács háromszögében: Putnik melanzs. (Ma sem leszek a lineáris cselekménybonyolítás felkent papja.)

Senki ne mondja, hogy az új évezredben Európa közepén kiveszett volna a mágikus gondolkodás a vezető értelmiségből.

Nagyszalontán, akkoriban, amikor Nagyszalonta még Nagyszalonta volt, és az átlagos magyar község jegyzője nem valami félhülye báb, hanem önálló, megkérdőjelezhetetlen és független tényező, nos, akkoriban volt egy jegyzője a városnak, aki úgy élt, mint ahogy egy polgárnak élnie kell, évente 363 napot a kaszinóban töltött, de húsvét hétfőjén és karácsonykor a családjával volt, mert zárva volt a kaszinó, különben is. Tisztelték, tudták és bízták.

Törvényt készítenek elő arról, hogy az idegen nyelvű feliratok mellé kötelező legyen magyarul is odaírni a szöveget. Elsőre nem hangzik rosszul az ötlet, számos országban látunk olyat, hogy a többségi vagy hivatalos nyelven is mindent oda kell írni - így például Romániában, ahol a magyar mellé mindig kötelező román feliratot is tenni. Más országokban az ellenkezőjére is van példa: Párizsban és Londonban számos üzleten, klubon, intézményen van nem-francia vagy nem-angol felirat, melyet nem kísér helyi fordítás.

Nincs is annál jobb, mint amikor szabadjára eresztheti az ember a vágyait, amikor magasröptű terveit nem kötik gúzsba földhözragadt, anyagi korlátok. Beleborzongok, ha elképzelem, minő pompázatos dóm üdvözölhette volna a Fidesz - MPP legutóbbi kongresszusán megválasztott új elnököt akkor, ha száz évvel korábban kicsit lazább Szeged város büdzséje. Akkoriban ugyanis - legalábbis a templom történetét bemutató angol nyelvű szöveg szerint - azért nem a Halászbástyáról és a Mátyás-templomról híressé vált Schulek Frigyes terve szerint épült meg a Fogadalmi-templom, mert a városi tanács túl drágának találta az építés tervezett költségvetését. Így aztán a szegedieknek be kellett érniük Foerk Ernő módosított, csökkentett költségű tervével.

Hiába, érzi az ember a tavaszt. Hogy ki kellene mozdulni valahová, életes életet élni, átadni magunkat a nagy érzelmeknek, nagy kéjjel egyesülni, jóleső fáradtsággal végül megpihenni.

Itt a májusi napsütés. A heteró párok kirajzottak a ligetekbe, sétálnak, üldögélnek, napoznak, ölelkeznek, smárolnak. Vajon hogyan? Az elmúlt napokban jártomban-keltemben egy-egy pillantást vetettem az utamba eső nő-férfi párokra.

Farol, ahogy farolni csak a taxisok tudnak, megy a Semmelweis utcán hátra, így előtte a halott nyúl, meg a szétgurult hímes tojások, meg a féllábú házmesterkislány, akiről öreg patkányok álmodoznak, meg a Kossuth Lajos utca, annak minden zajával, aztán lassan a Semmelweis utca is. Ebből már nem lehet jól kijönni, innen már örökre tolatni kell, de nem veri le a lábáról a dolog, nem lesz boldogtalanabb, mint az a hegedűs a ház előtt, aki ujjatlan pólóban igyekszik korrekten bevenni a kanyart, ami őt elválasztja a háztól, a másiktól, ahová indult, hogy hegedüljön. Nem lesz egyáltalán szomorú, csak a kesztyűtartó kibaszott ajtaját vágja úgy vissza, hogy megint kinyílik, aztán már hagyja úgy, nem figyel a rádióra sem, ahol Marylin Manson épp arról énekel, mit fog majd tenni a mellette ülő száraz és vékony nővel, ha végre kiürül az asztal, ha végre elfogy az utolsó sör, és nem kell tovább rejtegetni lába közé dugva a műanyag nyelű finn filézőkést, ha végre, végre, de erre sem figyel, nem néz a visszapillantó tükörbe, ami most nem pillant vissza, hanem helyzeténél fogva előre, de erre sem gondol, erre sem figyel, nem szomorú, nem dühös egyáltalán, csak a bowden hangja, meg a kuplungtárcsa, meg az ékszíj, meg a gumi a padkán, meg a rohadt, fényes bogarak a testen, ahogy mászkálnak le és fel, különös tekintettel a testnyílásokra és környékükre, a kényes és érzékeny helyekre, és ahogy az apró lábak egyre erősödő zaja elnyomja a bowden, a kuplungtárcsa, az ékszíj meg a padkán elégő gumi hangját, ez az alattomos kis nesz, ami mellett persze hogy nem megy a szomorúság, nem megy semmi, csak ezekre a tetves kis lábakra és a belső zajokra figyelni, míg.

Bíbicnek lenni se fenékig tejfel. Pedig azt hittem, hogy majd az a sok szárnyalás, kilépés a síkból, belépés a térbe, felülemelkedés, madártávlat, nem kell cipőt hordani, és megfelelő formájút keresgélni egy héten át, a ruházkodás nyűge is elszáll, fárasztó és haszontalan megmutatkozások, hogy ez mind egyszerre le van bírva.

Ez a mondat, ilyen, nincs. Nem létezik. De hát, csak ami nincs, ahogy a költő mondja, annak van mobiltelefonja, mielőtt széthull, darabokra. (A költő, a mobiltelefon, E. Kornél.)

Németországban a nyolcvanas években recsegett-ropogott az evangélikus egyház megcsontosodott épülete: a hívek az utcára vonultak (talán még az NDK-ban is!), reformokat és megújulást követelve. A püspökök, egyházi vezetők a megszokott hangnemben nyugtatgatták őket: bízzanak csak az egyházban, majd az megoldja a problémákat. Erre a legközelebbi tüntetésen megjelentek a táblák: Die Kirche sind wir! "Az egyház mi vagyunk!".

Tisztában vagyok rovatom tematikai korlátaival, úgyhogy nem az Amor Veneris (© Frederico Andahazi-Kasnya, vö. Az anatómus) tárgykörben a lap más hasábjain folyó vitához kívánok hozzászólni, még ha e témához eredendően nagyobb is az affinitásom, mint a gazdasághoz. Nem, most arról az élvezetről ejtenék szót, amit az öncélú rombolás idéz elő bizonyos, a hatalom birtokába jutott egyedekben. Mint például az előző kormány által megkezdett nyugdíjreform lerombolása.